Irul-pirul 9. – Hullámzó dombokon a honvédsírokig

Pest megyei piros 9. szakasz – Gyömrő–Isaszeg, 2014. április 5.

A Pest megyei piros első dombvidéki szakasza. Ez volt a legelső, amit végigjártam, még a kilencvenes évek vége felé, a Piros túra teljesítése akkoriban fogalmazódott meg bennem. Történt, hogy egyik barátom Maglódra költözött, és a környéket fel-felderítve, besétálva megszerettem a tájat. Segítségemre volt akkoriban a Gödöllői-dombságról először, 1992-ben megjelent turistatérkép is, azelőtt teljesen fehér foltnak számított, amiben nagy szerepe volt a sok laktanyának, bázisnak is. Lakott területet a jelzés útközben nem érint, a táj mégsem mentes a „kultúrszennyezéstől”.

Ez is eljött tehát! Nem mintha túlzottan megszenvedtem volna a Pesti-síkságot, bár volt igen kemény, nehezen teljesíthető szakasza is. A fő cél azonban, amiért nekivágtam, mégiscsak a dombvidék megismerése volt.

Gyömrő vasútállomásáról cikkcakkban vezet ki az út, jobb- és balkanyarokkal a 31-es főútig. Az első meglepetés az utat elhagyva ért: a hajdani szeméttelepet, amiről a szél kihordta és többszáz méteres sugarú körben elterítette, fákra akasztotta a múanyag zacskókat, fóliadarabkékat, megszüntették, és ebben az esetben a rekultiváció szó is értelmét nyerte, gyakorlatilag a nyomát sem látni már. Az uralkodó talaj azonban itt is még a homok, a Kovács-dűlőben felfelé kapaszkodva egyre inkább mélyúton haladtunk, és látni lehetett néhány felhagyott, apró bányagödröt is. A dombtetőn kicsiny tanya, gondozott gyümölcsössel. Innen széles, megművelt fennsíkra vezet az út, délnek tekintve belátni közel az egész Alföldet, közvetlen alattunk a Fáy-tanya házai tűntek fel. Kisebb irányváltások után a baljós nevű Bajtemetés dombjának tetején (300 méter tengerszint feletti magasság, a „domb” vidék feljebb van, mint a Gellért-„hegy”) a volt szovjet katonai bázisra külön piros háromszög jelzés vezet be.

Bajtemetés tornya a volt szovjet katonai területen

Az elhagyott laktanyaépületek, fedezékek között geodéziai torony magasodik, hasonló például a Csóványoson, a Naszályon, a Margitán építetthez, magas, masszív betonhenger vaslétrával. Azaz a bajtemetési inkább anélkül, nem is emlékszem rá, hogy volt-e valaha „életemben” ilyen, felmászni, körültekinteni így nem sok lehetőség volt. Ellenben a simogató tavaszi napsütésben jólesett letelepedni, falatozni egy betondarabkán, és a jobb ízlésű katonák által ültetett, virágba boruló gyümölcsfákban gyönyörködni.

Bajtemetés után jött a Koporsó-hegy, érdekes helynevek mindenesetre itt, Pécel határában, vajon milyen hadakozás nevét őrzik? A kézenfekvő az 1849-es isaszegi csata lenne, de hát a helyszínig még csak a távolság alig felét tettük meg. Telepített vegyes erdőbe fut a piros jelzésű út, és egyre jobban lejt a Rákos-patak völgyéhez közeledve. A Gödöllő közelében eredő vízfolyás túránk eme szakaszát gyakorlatilag körbeöleli, itt, Pécel mellett, majd legközelebb Isaszegnél érintjük a Budapesten már kövezett mederbe foglalt patakot.

A Rákos-patak völgyéhez közeledve

Pécelt, a lakott területet ugyan kikerüli a piros jelzés, de Németh-majorhoz közelítve kaphat némi ízelítőt a vándor. A poros úton teherautók dübörögnek végig, hogy honnan hova, azt nem sikerült kiderítenem, de hogy utána percekig köhög-prüszköl a vándor, az biztos. Szerencsére az aszfalt nem tart sokáig, a major jószágainak megcsodálása után egy balkanyarral az Isaszegig terjedő dombhátra kapaszkodtunk. Itt, a Hársas oldalában léptünk be a valódi Gödöllői-dombság területére. Először füves domboldal, majd ligetes részek következtek, fent a tetőn pedig a Katona-pallag erdejébe tért az út.

Egyszer csak mintha a talaj tűnt volna el a lábunk alól: egy igen mély vízmosást, a Pusák-árkot kellett – jobb híján – merőlegesen keresztezni. Meredek út lefelé, odalent igazi dzsungelhangulat, a párás,árnyékos völgyben dúsan burjánzó növényzet fogadott, majd jött a kikapaszkodás, ami korántsem volt kellemesebb a lefelé vezető útnál. Az erdő egyre jobban ritkult, érintettük Isaszeg legszélének néhány házát, aztán egy, a természetvédelmi terület szélét jelző tábla mellett a Kálvária-hegy erdeje következett.

A Pusák-árok

Ez a hegytető gyakorlatilag egyetlen dologról nevezetes: az 1849-es isaszegi csata helyszíne volt. Nem volt tudatos, de majdnem az évfordulón (április 5-én, a csata hatodikán volt) jártunk arra, ahol Windisch-Gratz ötvennötezres serege próbálta megállítani a tavaszi hadjárat lendületétől fűtött negyvenhétezer-ötszáz magyar és lengyel honvédet. Késő estére, mire a csata befejeződött, mindkét részről körülbelül ezer-ezer halott maradt a csatatéren, de ezzel a győzelemmel megnyílt az út Komárom és Buda felszabadításához.

A hegyen kialakított emlékhely területén volt 1849-ben a csata egyik magyar sebkötöző helye, és itt ütközött meg először Klapka serege az osztrákokkal. Eredetileg hetven fejfát állítottak fel itt, de évtizedeken át tilos volt látogatni, így szép lassan elkorhadtak, a rájuk vésett nevek is olvashatatlanná váltak. A szobor- és emlékhelyállítási mozgalmat 1895-ben indították el, a három, 1907-ben állított obeliszk alatt magyar honvédek, ezekkel szemben az osztrák katonák emlékhelye látható. Újabb és újabb emlékeket állítottak később, egészen 2008-ig, itt nyugszik például a Lenkey-huszárok hazahozója, Harsányi Bálint, egy ismeretlen nevű lengyel kapitány és még több száz honvéd.

Az isaszegi honvédsíroknál

Akár harctéri sebesülésnek is nevezhető az a banális kis baleset, ami miatt aztán rövidíteni kellett, egyenesen levágtatni, azaz lebicegni a vasútállomásra, épp hogy elérve a vonatot, negatív pályacsúcsot javítva. Isaszegről tehát a következő szakasz „büntikörrel” indult, a kihagyott honvédemlékmű érintésével.

A túra teljes fotóalbuma a linkre kattintva található.

Irul-pirul 8. - Az utolsó síksági szakasz

Pest megyei piros 8. szakasz – Hosszúberek-Péteri vasútállomás–Gyömrő, 2013. október 12.

Év-, és síkságzáró túra, a szikes, majd homokos puszták, kisebb buckák után a Gödöllői-dombvidék déli nyúlványai következnek, itt-ott már komolyabb méretű halmokkal, amelyek némelyikét – vonatból nézve – Sülysápi-Alpoknak nevezte el tréfásan a sorok írója. Jobbára lakott területeken vezet az út, Péteri és Gyömrő között nem olyan nagy a távolság – vagy nem olyan izgalmas a táj? – mint a térképről gondolnánk, de mégsincs „legyen már vége” érzése az erre túrázónak. A Budapest tágabb (vagy inkább közepes) agglomerációjához tartozó falvak több meglepetéssel is szolgálnak.

„Hej, csak ez az országút ne lenne” – sóhajtottam a vonatról Hosszúberek-Péterinél leszállva a kikanyarodó busz után, aztán nekiláttam. A táj október közepére már határozottan őszies arcát mutatta, sárguló kukoricás, fölötte köröző varjak, felszántott földek, az errefelé eredő Gyáli-csatornában kékellő víz, Amint feltűnt a péteri templomtorony, az út hirtelen jobbra, a horgásztó felé vette az irányt.

A Duna elhagyása óta itt találkoztam először vízzel, a maga természetes valójában. A Péteri-horgásztó déli oldalán ugyanis igazi mocsári világba cseppentem. Öreg nyárfák, tocsogós talaj, az ősz miatt már kissé sárguló fű, itt-ott csordogáló erecskék, majd egy kerítés következett. A horgásztó kifolyójának környékén (keskeny csatorna, mögötte nádas) számolatlan – ahogy meg tudtam ítélni – jobbnál jobb horgászhelyet láttam, gondolom, a tó használati díját megfizetni nem akarók fogják ott az alapanyagot a vasárnapi ebédhez. A piros jelzés keletről kerülte a tavat, egy országúthoz kiérve Monor-Strázsahegy felé piros kereszt jelzés ágazott ki.

A Péteri-tó

A tó északi oldala szöges ellentéte a délinek. Míg az utóbbin egy kis ízelítőt kaphattam az őseredetihez közeli, avagy szépen csendben visszaalakult Duna-Tisza közi vizes környékekről az előbbi pedig a civilizáció, még ha „zöld” is. A horgásztavon hidacska, partján gondosan nyírt gyep, szomorúfüzek, ízléses pihenők. Az út a tótól elkanyarodva Péteri főutcáján, a Petőfi Sándor utcán vezetett tovább.

Péteri, egy újabb, nem várt ékszerdoboz a Pest megyei piros útvonalán. Rendezett, szép falu, méretéhez (és az elvárásaimhoz?) képest sok, a múltat idéző emlékkel. A múlt – szinte természetes a Kárpát-medencében? – jórészt fájdalmas. A falu központját a Megbékélés hídján éri el az út, megbékélni való akad bőven. A központban elhelyezkedő Földváry-Boér park egy 56-os mártírnak, az evangélikus templom melletti emlékmű a svábok kitelepítésének állít emléket. A Péteribe 1742-ben betelepített hét evangélikus sváb család 1830-ra kapott klasszicista stílusban épült templomot. Nem messze innen áll az 56-osok, és köztük kiemelt helyen a huszonhat évesen, 1956. október 24-én elhunyt Földváry-Boér Elemér Endre emléktáblája. A következő meglepetés az 1907-ben épült szecessziós Községháza volt. Inkább el tudna képzelni az ember egy ilyen építményt valamelyik városunkban, megyeszékhelyünkön. Péterit lassan elhagyva csak az a közhely jutott eszembe: minek utazik olyan messzire az a sok ember, aki lakóhelyének a közvetlen környezetét sem nagyon ismeri?

Péteri evangélikus temploma, előtte a németek kitelepítésének emlékműve

A falu utáni dűlő neve ismét beszédes: Betyár-úti tábla. A betyárvilág, mint valami romantikus múlt szerepel a köztudatban, azzal a közhellyel együtt (ezt egyébként a világ összes haramiájáról így tartják), hogy „a szegényektől sohasem raboltak” – általában, persze. Főleg azért, mert tőlük nem volt mit, de ha ráfanyalodtak, vitték, amit találtak. A betyárság gyökere talán a Mátyás halála utáni korba, a zsoldossereg szétzüllesztésének idejére nyúlik vissza, aztán jött a török, a fizetetlen végvári katonák, a földjeikről elmenekülő parasztok, majd a levert, bujdosó kurucok, míg végül a XIX. század végére, az erőteljes iparosodás korára sikerült ezt a hullámot végleg megállítani. Alig látható kis homokbuckákra kúszik fel itt, Péteri után a piros jelzés, szinte csak akkor venni észre, amikor egyszer csak lejtőbe fordul az út. Aztán egy derékszögű balkanyar, és beértem az Újmajori-erdőbe. A pest megyei piros út (ha Apajpusztáról kezdjük, hozzám hasonlóan) utolsó igazi alföldi erdeje ez, telepített akácokkal és itt-ott (szerencsére) vadon növő tölgyesekkel. A volt légvédelmi bázisra vezető aszfaltutat keresztezve jutottam el a már Gyömrőhöz tartozó kis tanyabokorba, Újmajorhoz.

Újmajori-erdő

Gyömrő szélén igazi meglepetés: kicsiny állatkert fogadott. A vadasparkot – ahol ugyan sok mindent nem lehetett látni, vagy néptelenek voltak a ketrecek, a kifutók, vagy elbújtak a lakóik – egy nyugdíjasotthon lakói számára építették, az állatok közelsége, a gondoskodás róluk beteg, idős embereknek segítenek súlyos, visszafordíthatatlan betegségek – mint például az Alzheimer-kór – könnyebb elviselésében, a felelősség terápiás hatását is alkalmazva.

Első világháborús emlékmű Gyömrőn

A történelmi központban éri el Gyömrő beépített részét a turistaút. Előbb a hatalmas református templom, majd az első világháború áldozatainak emlékműve, a kicsiny, katolikus Szent János templom, utána a település hajdani birtokosainak emléket állító gróf Teleki Pál utca következik. A Telekiek 1732-ben szereztek itt birtokot, kastélyukban többek között Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kossuth Lajos, Táncsics Mihály is megfordult rövidebb-hosszabb időre, Kossuth párizsi nagykövete, Teleki László a szabadságharc leverése után ide vonul vissza megírni a Kegyenc című drámáját. A gyömrői városháza előtti parkban kicsiny szoborcsoport: Rákóczi, Dózsa, Petőfi sorakoznak egymás után az út mellett, és itt van a fából kifaragott Szent Valentin is, a szerelmesek padjával. Még egy kis cikkcakk az utcákon, az egyik utolsó koronaőr, vitéz Borbély János emléktáblájával egy ház falán, és a Kossuth Ferenc utcán át a vasútállomásra értem. Vonatra várva egy már ismerős, évekkel ezelőtt bejárt szakasz, az Isaszegig vezető következő etap felé fordult tekintetem.

A szakasz teljes fotóalbuma ezen a linken tekinthető meg.

Budapesti titkok – Odafenn sík!

Tétényi-fennsík, Kamaraerdő 2016. március 13.

Kevesen ismerik, pedig itt van az orrunk előtt. Akik tudnak róla, nem törődnek vele, legfeljebb, ha az éjszakában osonva szemetet borítanak ki. Sztyeppszerű területek, cserjések, erdők – a Tétényi-fennsík és a Kamaraerdő kis szeletkéje következik.

Egyszer láttam egy természetfilmet Nagy-Britannia katonai gyakorlótereiről. Nem tévedés, azokról a területekről van szó, ahova a hadsereg évente kétszer-háromszor kivonul némi harci játékra, máskor meg nem engednek be oda senkit. A Tétényi-fennsíknak is ez volt a szerencséje, lábánál két laktanya, a Kamaraerdő közepén, a Vadász-hegyen adótorony, odébb lőtér, na meg egy szemérmesen Mechanikai Műveknek nevezett hadiüzem, és egy lélek sem, se be, se ki, évtizedekig. Persze itt a katonák (a Föld legkártékonyabb állatai A. főhadnagy szerint, aki a kiképzőbázis parancsnoka volt, amikor angyalbőrt öltöttem) által hanyagságból okozott szennyeződésre nem térek ki. Lényeg, hogy egy nem háborgatott, sőt mi több, komolyan őrzött területen az ökoszisztéma is nagyjából megmarad eredeti formájában, állatok, növények maradnak fent a főváros területén, igazi ritkaságként.

 Igazi fennsíki hangulat

Aztán, amikor a katonák levonulnak, jönnek a boldogtalan békeidők. A kihasználatlan területekre dögre éhes keselyűkként csapnak le a befektetők, a pusztaságról másoknak csak az jut eszébe, hogy mi minden fölösleget lehet itt felhalmozni. Szeméthegyek és a felparcellázás veszélye, senki földje és reményteli milliókat fialó magánterület – a természetet meg nem kérdezi senki.

Ha a botanikához, a zoológiához jobban értenék, itt komoly értekezéseket láthatna az olvasó, így csak egyet tudok mondani – ahogy egyes vidékeken a mai napig kínálják a szívesen látott vendégeket – szeressék! A tavasz óvatosan osont be 2016 márciusának közepén a Tétényi-fennsíkra és a Kamaraerdőbe is.

A fotógaléria ezen a linken tekinthető meg.