2016. április 11., hétfő

Irul-pirul 10. – Versenyfutás az esőfelhőkkel

Pest megyei piros 10. szakasz – Isaszeg–Gödöllő, 2014. április 19.


Ez a szakasz már valóban a dombvidéken futott, nevezetességről nevezetességre haladtunk. Az isaszegi honvédsíroktól a gödöllői Grassalkovich-kastélyig tartott a menet, helyenként – végre! – valóban változatos, itt-ott már talán hegyvidéket idéző tájakon. Az időjárás mintegy keretbe foglalta ezt a napot: indulás Isaszegről szemerkélő esőben, érkezés Gödöllőre égszakadásban. És hogy mi volt a kettő között? A dombvidék számtalan szépsége, a ragyogó április.

Szóval, a büntikör. Jelzés nem maradhat bejáratlan (dehogynem, ezt majd a későbbiekben látni fogjuk), így tehát a túra a honvédsírokig visszakapaszkodással kezdődött. Na persze nem a meredélyen, hanem szépen, körbe, egy kényelmes, és talán nem is olyan hosszadalmas úton. Két hét után újra tiszteletünket téve az isaszegi csata hősei előtt, ráfordultunk a falu felé vezető valódi jelzett útra. ez sem kevésbé meredek, mint az előző, viszont érinti a domboldalban magasodó, messziről látható honvédemlékművet.

A közvetlenül Isaszeg fölött magasodó emlékművet közadakozásból építették 1901-ben, a menetelő, zászlótartó honvéd alakja körül az isaszegi csata négy vezető tábornokának, Görgeynek, Damjanichnak, Klapkának és Aulichnak a domborműve látható. A talapzat alatti kriptában a falu belterületén elesett honvédek maradványai nyugszanak.

Az isaszegi csata emlékműve

Ismerős vízfolyás mellé ért le Isaszegről a piros jelzés. A 3-as főutat és a miskolci vasútvonalat a Rákos-patak átereszén keresztezte az út,  ami itt még természetesen jóval tisztább, és lényegesen keskenyebb, mint mondjuk Zuglóban. Persze a víz minősége az elmúlt években sokat javult, bizonyítják ezt a főváros belterületén a patakon fészkelő tőkés récék is. A patakot elhagyva, egy széles völgyben, a Szarka-berki dűlőn, nyílegyenesen északnyugatnak futott az út, amelyet itt-ott elkerített részek kísértek: valamikori hétvégi telkek parcellái, vagy a jelenkor befulladt spekulációi vajon? Ezek a fiktív ingatlanok azután egészen egy csemetekertig kísértek. Itt derékszögben jobbra fordult az út, hogy a szakasz egyetlen komoly kaptatóján a minket eddig jobbról kísérő dombtetőn ismét felvegye az északnyugati irányt, néhol egész jó kilátást nyújtva a Rákos-patak völgyére.

Ez már az igazi dombvidék

Az Ilkamajorba vezető piros kereszt jelzés kiágazását elhagyva előbb ritkás, majd a következő, Gödöllő Állami telepek vasútállomást megcélzó kiágazás után valódi, sűrűbb erdőbe értünk. Újra és újra bebizonyosodott: jó döntés volt a Pest megyei pirosat választani! Az erdőt ugyanis nem telepített, szabályos sorokba rendezett fák alkották, volt csemetétől kezdve mohos, göcsörtös idősebb példányokig minden. Itt még nem láttuk tőlük a tornyosuló felhőket, de a levegőben határozottan lehetett érezni valami olyasfajta nyomást, mint egy nyári zivatar előtt. A hangulathoz hozzájárult a környék harmóniájának megszűnése is, félig letermelt, a gallyazás maradékát szanaszéjjel hagyott káoszba értünk. Egyre több lett azonban a lepke: a magas légnyomás szorította őket lejjebb és lejjebb, a föld közelébe, egy citromlepke már az aljnövényzet levelei között keresett menedéket.

Fecskefarkú lepke pihenőn

Amint az M31-essel párhuzamos aszfaltútra értünk, már csak az volt a kérdés, mikor szakad a nyakunkba az áldás, ez Gödöllő szélén, a lakott területet jelző táblánál meg is történt. A városon így tulajdonképpen csak átvágtattunk, a Grassalkovich-kastély hátsó traktusát épp hogy mellőzve. Az Alsó-parkba érve már csitult az eső, de sétatempóra még nem volt kedvünk váltani. Isaszeg után újra, régi kedves ismerősként üdvözölhettük a Rákos-patakot, a parkon átvezető út kis híddal keresztezte az itt már (még?) erecske méretű vízfolyást. A gödöllői vasútállomásra érve már nem esett az eső, azonban a szépen felújított királyi várót már zárva találtuk – túrazárásként meg kellett elégednünk a pórnép szokásaival, egy büfé könyöklőpultjánál elfogyasztott kávéval.


A túra teljes fotóalbuma a linkre kattintva látható.

2016. április 7., csütörtök

Irul-pirul kitérő – Itt a piros, hol a piros?

A Pest megyei piros régi útvonala, Gyömrő–Merzse-mocsár, 2016. április 2.


A Gödöllői-dombvidékről az első turistatérkép 1992-ben jelent meg. Nem is csoda, a Pest megyei pirosat végigjárva lépten-nyomon különböző katonai objektumok maradványaiba lehet botlani, és sok errefelé a stratégiai jelentőségű más létesítmény is, például a Barátság II. kőolajvezeték. Az említett térkép is az 1:50 000-es léptékű katonai topográfiai térképen alapul, és az MH Tóth Ágoston Térképészeti Intézetének munkája. Szerepel is rajta minden, aminek egy jól nevelt katonai térképen lennie kell: úttestek szélessége, burkolata, erdők fafajai, települések lakossága, és így tovább. Valamint – és ezen a térkép megvásárlásakor el is csodálkoztam – egy Pest megyei piros nevű turistaút, amiről azelőtt még nem hallottam. Jó húsz évnek kellett eltelnie, hogy a jelzés végigjárása valósággá váljon, de egy internetes fórumot olvasgatva kedvet kaptam a régi, 1992-es nyomvonal felkutatásához is. Kissé nehezíti a helyzetet ugyan, hogy időközben nemcsak a turistaút vezet másfelé, hanem az M0 autóút is megépült, de próba-szerencse, hátha van még kopott jelzés valahol!

A Gödöllői-dombságról megjelent első turistatérkép, 1992-ből

Jön tehát a Pest megyei pirosom alfája: jóbarátom maglódi házáből tett „kertek alatti” csatangolások, ábrándozás az 1992-es turistatérkép fölött. Lássuk, merre haladt régen Gyömrőt elhagyva a piros jelzés, egészen a rákoskerti vasúti megállóig követve az útját. A jelzések azóta rég lekoptak (vagy fel sem festették?), Gyömrő–Pécel között pedig egészen más nyomvonalat alkottak.

Egy mai turistatérképre rajzolva a korabeli nyomvonal (forrás: terkep.turistautak.hu)

Gyömrő vasútállomásától a már jól ismert és bejárt úton visszafelé a Gróf Teleki utcáig könnyű dolgom volt, majd Gyömrő történelmi központjába érve a bal (Péteri felé vezető irány) helyett kellett csupán jobbra kanyarodni. Ha megnézünk egy régi térképet, egyből a szemünkbe ötlik, hogy a falu jó 150 évvel ezelőtt csak ebből a két, egymást a vasúti átjárók andráskeresztjéhez hasonlóan fektetett X alakban keresztező utcából állt, az újszászi vasútvonal megépülése után nyújtózkodott a település egyre jobban észak felé, beépítve az addig csak áthaladásra használt területeket. A környék birtokosairól elnevezett utcában nem meglepő módon nagyon sok a régi, hosszútornácos parasztház, a többségüket szépen felújították, a mellé- és ráépítésektől is jórészt mentesen. A régi jelzések itt, ahol még a lakott terület miatt könnyen követhetők, szépen megvannak.

Gyömrő egyik szép régi háza

Itt a fővárosban megszoktuk, hogy a temetőket körbekerítik, sőt mi több: őrzik. Faluhelyen – néhány ritka, kirívó esettől eltekintve – még kerítés sincs, szabadon be lehet járni a sírok közé, megnézni a régi síremlékeket, kriptákat, amelyekből Gyömrőn is akad. A temető után szinte észrevétlenül megy át a Gróf Teleki utca a régi sóhordó útba.

Mostanában már a térképek is kiírják, van, ahol részletesen: a régi Szolnok–Pest sóúton járunk. A (többségében) a máramarosi bányákból származó sót tutajokon úsztatták le a Tiszán egészen Szolnokig, ahol egy, a mai kifejezéssel élve intermodális logisztikai központ működött. Vámolás (a sóbányászat állami privilégium volt, a vámjövedelem is a kincstárat gyarapította, és eltartotta a rengeteg tréfálkozásnak alapot adó bürokratikus rendszert – a sóhivatalt), majd társzekerekre rakodás után indultak az ökörfogatok a főváros, és tovább a Dunántúl felé a nélkülözhetetlen ásvánnyal.

A Sóút régi hídja

Az út fontossága, na meg a közeli malom miatt épült régi kőhídon áthaladva – a túlparti lovastanyát kutya őrzi, ám csak jelez, nem „őriz” a szó szoros értelmében, igaz, nem is barátkozik – kezdődik a tulajdonképpeni sóút, amit az M0-s körgyűrűig szépen lehet követni. Balra, hol közelebb, hol távolabb a gyömrői tófürdő vizét levezető, mára Halasi-csatornává lényegült patak csörgedezik, a megművelt területeket kisebb-nagyobb belvizes, mocsaras foltok tarkítják, ízelítőt adva a vizek szabályozása előtti tájból. Itt a fővárosban csodaként tekintünk az épp hogy megmaradt Merzse-mocsárra (látni is fogjuk később, miért), pedig az csak kicsiny része volt egy, a Dunától a Tiszáig tartó mocsár- és tóláncolatnak.

Csodálatos, hogy az élővilág is mennyire emlékszik: évekig tartó aszály után, amint megjelennek a belvizes tocsogók, a vízimadarak egyből birtokba veszik őket, pedig nem is ők, hanem talán az előző generáció volt az, amelyik legutóbb itt fészkelt, élelmet keresett. A legnagyobb meglepetés az egyik tavacska szélén lesben álló, majd felröppenő nagy kócsag volt – mindez Maglód beépített területétől még egy kilométernyire sem. Máshol egy róka éjszakai lakomájának nyomaiba, tollkupacba botlottam, kicsivel odébb egy szerencsétlen, laposra vasalt béka teteme feküdt az úton.

Nagykócsag szárnyal

Lassacskán közelítettem az M0 felé: nem sokkal előbb a sóúton kopott aszfaltburkolaton kopogtak a bakancsok. Az Ecser–Vecsés műútra csatlakozott ez az, itt a kereszteződés közelében feljavított mezei út, most a körgyűrű ecseri csomópontjához vezet. Itt el kellett köszönnöm a régi nyomvonaltól, a ferihegyi repülőtér széléig ugyanis szó szerint felfalta az útépítés a földutakat. A szintén patakból átvedlett Maglódi-csatornának szerencsére komoly hidat építettek, alatta, a betonozás szélén kényelmesen át lehet sétálni az autóút túloldalára. Itt délnek fordultam egy széles nyiladékot követve, a mélyben a Barátság I. kőolajvezeték fut. Ahol a vecsési műút keresztezte a nyiladékot, már ismét a régi piroson – természetesen jelzés nélkül – jártam. A repülőtér északi kerítése mentén csak egy kisebb, egy időközben ideépült radar miatti korrekcióra volt szükség a földutakban. A környéken nem műveltek földet, ahogy elnéztem, az elmúlt párszáz évben egyáltalán nem, legfeljebb legelőnek használható. És láss csodát: a már idézett régi térkép egy „Juh-Állás”-t tüntet fel ezen a részen.

Itt már eléggé látható a város közelsége, a repülőtér felé menet változatos összeállítású szemétdombok kísérték az utat. Az erre fogékonyak azonban kitűnő repülőgépfigyelő és -fotózóhelyeket találhatnak itt, és talán nincs is annyira túlzsúfolva, mint a Vecsés felőli spotterdomb. Az út még jó ideig követte a reptér kerítését, aztán a rét és egy erdőfolt határán északnak fordult. Jelzés továbbra sem volt, egy idő után út sem, de egy kis csapáson egy csatorna mentén megérkeztem a Merzsébe.

Ez a kis ösvény leginkább a Gyűrűk ura – a filmből sajnos kihagyott – jelenetére emlékeztetett, amikor a hobbitok a szerencsésen végződött fűzfa-kaland után az Öregerdőben Bombadil Toma házához igyekeznek. A távolból már hallatszott az ismét vízzel teli – de még mennyire! – Merzse madár- és békakoncertje, az illatos tavaszi levegőben soha nem látott burjánzásnak indult az ánizsos-mentolos illatú turbolya, a sorba telepített fák ellenére is őserdő, őstermészet-jellege volt a tájnak.

Víz a Merzsében – de mennyi!

Három év után láthatunk ismét vizet a Merzsében, és ilyen vízimadárbőséget talán még régebben lehetett tapasztalni. A nádből mély hangon, mintha egy üres üvegbe fújnánk, szólt a bölömbika, a szárcsák egyfolytában hangos rikácsolással adták egymás tudtára, hogy merre játnak, fészkelő récék hápogása hallatszott, és minden tele volt kirándulókkal, kerékpárosokkal, állványos-teleobjektíves madárlesőkkel. Rövid tartózkodásom során – a 2015-ben épített új madárfigyelő toronyban – többféle, eddig általam még sohasem fotózott vízimadarat sikerült megörökíteni, a böjti, kanalas, barátrécéken kívül még egy hattyúpár is pózolt, a nádas fölött barna rétihéják vadászgattak.

Böjti récék

A turistajelzéssel – és az eredeti útvonallal, ami a legnagyobb körben kerülte a Merzsét – itt már nem törődtem, egyenesen északnak tartva siettem Rákoskert vasúti megállójához. A régi felvételi épületből átalakított turistaház környékén sok életet nem tapasztaltam, pedig egy ilyen szokatlanul meleg áprilisi hétvége akár még a Merzsébe egy-egy hétvégére kiruccanó madarászoknak, természetfigyelőknek is komoly bázisul szolgálhatna.

Kis megjegyzés a végére a turistautakat kezelőknek, az illetékes szövetségnek: mivel az M0 zavartalanul és balesetmentesen keresztezhető, nem lenne jó ötlet ide egy jelzést – ha már nem is a piros sávot, de egy meghosszabbított piros keresztet – felfesteni? Talán a tavasz, illetve az előtte lehullott sok eső adta élő mocsárvilág adta az ötletet, de kár lenne jelzetlenül elhanyagolni ezt az útvonalat. Nagyjából 15 kilométer a táv Gyömrőtől Rákoskertig, a kiinduló- és a célponton egyaránt adott a tömegközlekedés, és például Budapestről kiindulva (de Szolnokról sem olyan vészes) kellemes, egynapos túrát lehetne itt tenni.

A túra teljes fotóalbuma a linkre kattintva látható.

2016. április 1., péntek

Csak úgy sétálgatok – Bottal ütjük a jelzés nyomát

Fóti-Somlyó, 2016. március 20.


Szigethegy, hegyecske, vagy tán dombocska Fót mellett, a Gödöllői-dombság előőrse. Híres egyedi élővilágáról, állatairól, növényeiről, és van egy pontja, ahonnan az alig háromszáz méteres magasság ellenére tiszta időben teljes panorámát lehet látni Budaörstől a Börzsönyig.

A hely érdekességén kívül (ez is régóta izgatta a fantáziámat) a háromféle (két internetes, egy nyomtatott) térképen szereplő háromféle turistaút-kombináció kibogozása is volt a cél. Egy valami tűnt biztosnak: a tanösvény (a valóságban nyomokban jelzést és táblákat is tartalmaz).

Fótfürdő vasúti megállóhelyétől a Cser utcán, a volt ifjúsági tábor mellett kellene mennie a zöld kereszt jelzésnek, ami a hegy lábához vezet. Még jó, hogy az 1:25 000-es léptékű térképen az utcák is rajta vannak, így navigálva végül nem sikerült mellémenni a csak papíron jelzett útnak. A jelzések nem szűnő keresgélésén túl csak az utcanevek fakasztottak némi mosolyt: a Moha utcából a Páfrány utcába fordultunk. A Fáy András útra kikanyarodva aztán feltűnt az első gyanús jel: egy batonoszlopon egy, a jelzésalaphoz megtévesztésig hasonlító kopott, fehér négyzet. Pár méterrel odébb egy valódi, néhai zöld kereszt jelzést is leltünk.

Ez már jelzés! – vagyis volt valamikor

A hatalmas székelykapuval nem kis feltűnést keltő serfőzde előtt elhaladva (ugyebár az az abszolút lehetetlen, ha két barlangász, vasutas, stb... elmegy a kocsma előtt) a Fáy-présházhoz ért ki az alig-alig jelzett út. A fóti Öreghegy parcellázása óta szinte elvész ez a történelmi épület, bár a hírét a benne levő étterem szorgosan ápolja. Fáy András présháza az 1840-es években egyfajta szellemi műhelyként működött, Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Szemere Pál, Bajza József, Czuczor Gergely mellett Vörösmarty Mihály is gyakorta megfordult itt, aki az itt írt Fóti dalon kívül a fröccs keresztapjaként is ismeretes, az édesszülő pedig nem más, mint Jedlik Ányos. Az elektromotor és a dinamó feltalálójának köszönhetjük ugyanis a szódavizet, és ugyanő volt az, aki ezt először töltötte borhoz. Vörösmarty pedig a németes spriccer helyett javasolta az új italnak a fröccs elnevezést, ami aztán szerteágazó családfát teremtett. A Fáy-présház közelében áll a Vörösmarty-kunyhó, a kicsiny alvóhelyiségül szolgáló házikót a család híres vendégei saját kezűleg építették fel, legutóbb – a falán található emléktábla szerint – 2002-ben újították fel.

A fröccs szülőhelye, a Fáy-présház. Nem mentünk be: vajon van-e emléktáblája?

Itt találjuk a tanösvény kiindulópontját is, egy erősen megviselt ismertetőtábla formájában. Társait, amelyeket az internetes térkép még meglevőnek ír, az enyészet (vagy a vandalizmus?) szép apránként elfogyasztotta, egyet sem láttunk utunk során. A tanösvény jelképével, a kék fóti boglárkával sem sok helyen találkoztunk, mármint felfestve. Élőben március dereka még kissé korai lenne neki. A Fóti-Somlyó legendás lepkebősége sem mutatta meg magát a borús idő miatt, pedig bőségesen volt, ami virított: héricsek, keltikék, néhány ibolya, és még sok-sok, általam meghatározhatatlan virág. Hogy honnan is ennek a kicsiny, szigetszerű dombocskának a fajbősége? A Fóti-Somlyó kuriózum a maga nemében. Eleve – nem is gondoltam volna – ötféle kőzet (piroxénandezit-tufa, édesvízi és miocén mészkő, lösz és homokos pannon üledék) alkotja. A többféle kőzeten kialakult talaj, az azokat fedő növénytársulások adnak olyan egyedi rovarfaunát, a vegyesen őshonos és telepített vagy idetelepült fák változatos élő- és fészkelőhelyet, hogy a madárvilág is páratlan változatosságban van jelen. Nincsenek nagy távolságok, de méterről méterre lehet teljesen eltérő csodákban gyönyörködni.

Panoráma a délnyugati kilátópontról

Ha már a gyönyörködés: minden égtáj felé nyújt a hegy szabad panorámát, igazi meglepetés például Budaörstől a Kevélyig a Budai hegyek–Pilis vonulatán végiglátni, egy másik helyről a Naszály, mögötte a Börzsöny tárulhat a szemünk elé – őszintén irigylem a tiszta, páramentes időben erre járókat!
 
Somlyói hangulat

Fent a hegyen két okból nem foglalkoztunk turistajelzésekkel. Először is, mert megvoltak. A Mogyoród–Csomád zöld jelzés rendben van, sőt, frissen festettnek tűnik, ahogyan a háromszögelési ponthoz vezető zöld háromszög is. A hegy északi lábánál a zöld négyzet is rendben kiágazik – aztán a nagy semmibe vezet. A rét szélén, ahol a lakott terület kezdődik, egyszerűen eltűnik, elfogy, mintha sohasem létezett volna. Fótfürdő vasúti megállóhely közelében már a nyomát sem látni, ahogyan a „fiktív” zöld keresztnek sem, amin felfelé indultunk. Igaz, nagy távolságok nincsenek, az eltévedés veszélye is kizárt, de ha már a térképeken rajta van... Apropos, térképek. A zöld jelzésen a hegy északkeleti oldalában jeleznek egy körülbelül harminc méteres szintlépcsőt (azaz valamelyik jelzi, valamelyik nem), ehelyett szépen, lankásan, ilyenkor márciusban lila keltikemezők között fut az út az erdő szélére. A tanösvényre már kitértem: hellyel-közzel követhető, a lepkeszimbólummal ékesített kis táblácskák közúl jó pár, ha kopottan is, de megvan, az egyes növényekhez kitett névtáblák úgyszintén, nagy táblát, szöveges ismertetőt azonban csak a kiindulóponton láttunk.