Nagykovácsi–Remeteszőlős, 2015. október 31.
Nos hát, itt volnék megint. A hosszú hallgatásnak oka volt, reményeim szerint ezek az okok lassan elmúlnak, és újra az év eleji, töretlen lendülettel láthatok neki a blogírásnak. Nagyobb túrákat és aktuális beszámolókat jelenleg nem tudok ígérni, ellenben készülnek a nosztalgiabejegyzések, egészen 1992-ig visszamenőleg, beleértve a blogon már elkezdett, és a valóságban befejezett Budai zöld utat és a Pest megyei pirosat is. Azért az erdőillatot sem feledtem!
2015 októberének utolsó napja. Ragyogó napsütés, és az előző hétvégi csodálatos gombatermésen felbuzdulva indultam neki a Nagykovácsi fölötti hegyoldalnak, ahol jó néhány éve tömegével nőttek a lila pereszkék. Nos hát most nem nőttek, sőt, az éjjeli hidegeknek hála, egyre kevesebb gombát lehetett látni, azok sem tűntek ehetőnek, ami pedig határeset volt, nem termett belőle annyi, hogy érdemes legyen leszedni és bevizsgáltatni.
Nagykovácsi, Posta buszmegállóból (pedig a Községházánál kellett volna leszállni) indultam, és két túrós batyu, na meg egy kis flakon narancslé vételezése után hajrá neki a hegynek. A piros jelzés – hm, ezt is végig kéne egyszer járni, Csillaghegytől a Kevélyeken, Sikároson át, Dömösnél egyet fordulva Dobogókő, Pilisszentkereszt, Kopárcsárda érintésével ér a Zsíros-hegyre, majd a most bejárt szakasz (Nagykovácsi fölött) következik, innen még a János-hegy, Makkosmária felé is elvezet, és Budaörsön van vége –, mintegy nyolcvan kilométeren át tekereg. Izgalmasnak tűnik!
Nagykovácsi részletes útjelző táblája
A hajnali fagyok hajszálvékony jégkéreggel vonták be a meredek aszfaltutakat, figyelnem kellett nagyon, hova is lépek, árnyékba nem volt szabad! A pár évvel ezelőtt még meglevő kaput lebontották, a vadvédelmi kerítésnek is csak a nyomai látszanak, az „erdő kapuját” csupán egy nagy szikla jelzi. A környék ezek szerint végleg megszűnt a kiváltságosok vadászterületének lenni. Azt viszont nem értem, hogy a teljesítménytúrák és egyéb mozgalmak rendezéséhez miért nem elég maga a turistajelzés, miért kell hol Barbie baba-rózsaszín festékszóróval (fára, kőre, mindenhova, talán csak a levegőre nem festve), hol pedig az ágakra kötözött tiritarka műanyagcsíkokkal még rátromfolni?
A Kopasz-oldalban (ami csak néhol, de ott legalább nagyon) kopasz, emelkedett az út egyre feljebb, de mindenképp lankásabban, mint Nagykovácsi szélső utcáin. Tulajdonképpen kicsit büszke is voltam magamra, hogy ennyire edzetlen állapotban ilyen lendülettel túl tudtam lenni a szintkülönbség nagyján.
Őszi giccs
Az őszi erdő nemhogy csodálatos, inkább egyenesen giccses volt, most itt nem kívánok tobzódni a színekben, illatokban, hangulatokban, megtették már azt mások sokszor, sok helyen. A természet kezd már téli álmába fordulni, ahogy hullanak a levelek, úgy hallgat el minden, csak a szajkók rikácsolása és egy-két harkály kopácsolása verte fel a csendet. Lejjebb, Remeteszőlősre érve egy cinke téli, keresgélő pisszegését is hallottam egy fáról.
Pillantás a kerítés fölött, Remeteszőlősről a Remete-hegyre
Remeteszőlős, és általában a budai agglomeráció tükrözi az elmúlt huszonöt év változásait, eseményeit: a földből hirtelen kinőtt kastélyok, méretes villák, amelyek jó részén kint van az „eladó” tábla, a hirtelen jött (új)gazdagodás hosszú távon nem állta meg a helyét. Az út (a Vöröspocsolya után a piros sávról a piros kereszt jelzésre tértem le) némi tereléssel a 63-as busz Mészégető megállóhelyéhez vezet, gyakorlatilag a semmi közepén terpeszkedik egy lakópark, a névtáblájáról leesett betűt senkinek nem volt késztetése pótolni, előtte, az utcafronton szupermarket méretű, ám elég néptelen élelmiszeráruház. Talán jobban nézett volna ki erdőnek a környék, ami azelőtt is volt?
A túra teljes fotóalbuma itt látható.
