Budai zöld 1. szakasz: Szent Gellért tér–Kissvábhegy 2014. február 15.
Turistaút egy nagyvárosban? Nem kell távoli erdőségeket meglátogatni, magas hegyek között keresni a kihívást. A fővárosban és környékén végigkanyargó Budai zöld túra első része főleg aszfalton, de meglepően „zöld” területeken halad. A Gellért-hegy, a Tabán, a Horváth-kert, a Vérmező, a Városmajor, a Kissvábhegy (ami nem is olyan kicsi, mint kiderül) nem feltétlenül a természetjárók által látogatott helyek, ideje körülnéznünk errefelé turistaszemmel is.
Ilyen helyeken a városlakó ember sétálni szokott. A szerelmével kéz a kézben, vagy épp kutyával, de semmiképp sem – semmiképp sem? – túrázni. Kinek jutott az eszébe városi parkokon át turistautat vezetni, most már talán nem is annyira fontos. A lényeg, hogy a Budai zöld útvonal nem valamelyik városszéli busz- vagy villamosmegállóból indul, hanem egy forgalmas csomópontról: a Szent Gellért térről.
Újabb csavar a történetben, hogy Gellért-hegy ide vagy oda, a Citadellát vagy a Szabadság-szobrot nem érintette az útvonal. A Sziklatemplomot is kikerülte, bár az első lépcsősor pont arrafelé indult. A szombat délelőtthöz képest (február, na de milyen szép, ragyogó napsütés!) a hegyoldal szinte néptelen volt. A Gellért fürdő melletti szerpentinen felkapaszkodva először a csúszdás parkot (sokak kedvenc, gyermekkori játszótere) érintette az út, majd kikanyarodott a hegy Duna felőli oldalára.
Egy a sok Gellért-hegyi kilátóhely közül
A Gellért-hegy talán legszebb, mégis szinte legelhanyagoltabb ösvényén jártam, a kopár fák között a szinte már giccsbe hajló, ezerszer megénekelt-lefotózott budapesti panoráma újabb és újabb részlete villant fel. 2014 februárját írtuk akkor, a Rudas fürdő és a Várbazár is az építkezés, az átalakítás kellős közepén tartott (azóta mindkettőt átadták, bár az utóbbin még egy évvel később is van alakítanivaló).
Szent Gellért püspököt, azaz a szobrát is csak hátulról csodálhattam meg az ösvényről, ahogy a jelzés lassan elkanyarodott a Duna mellől. A tabáni oldal felé közeledve azonban a délelőtti csendet valami hangos rágcsálás verte fel. A legendásan szelíd gellérthegyi mókusok egyike üldögélt egy faágon, alig méternyire a gyalogút fölött, és elmélyülten falatozott egy diót. Úgy látszott, az emberekkel ellentétben őt nem zavarta, ha evés közben fotózzák.
Elmélyülten rágcsáló mókus
A jelzésfestő szíve itt megeshetett azokon, akik mégiscsak turistajelzésként fognak fel egy zöld sávot: rövid, alig százméteres szakaszon, az aszfaltos sétaút kanyarulatát levágva gyalogösvényre terelte a forgalmat. Majd újabb sétány, és a víztározó teteje következett. A Nagyváradon született és Japánban elhunyt Wagner Nándor 2001-ben egy, a világvallások reprezentánsait megformáló szoborcsoportot ajándékozott Budapestnek. A víztározó tetején pedig Buda és Pest szimbolikus, a két városrészt királyi párként ábrázoló szobrot emeltek.
Kézfogó a Duna fölött
A Hegyalja úton átvágva jött a Tabán. A régi arculatot már szinte csak Zórád Ernő akvarelljei, és néhány fotó őrzik, generációmnak ez a helyszín inkább a koncertekről szól. Ki ne emlékezne a mai negyvenesek-ötvenesek közül a májusi Mini-LGT bulikra, amikor több tízezer ember engedett a felhívásnak: gyere, gyere ki a hegyoldalba!
A Vár nyugati oldalában gyönyörködve ereszkedtem a jelzéssel együtt a Krisztina körút felé. Újabb zebra, újabb kereszteződés, és máris a Horváth-kertben találtam magam. Forgalmas utak közé zárva a régi sláger invitálása most, 2014-ben kissé furcsának tűnik. A park déli sarkában a Nepomuki Szent János-szobor a befedett, valaha Budát, a Tabánt elmosó Ördög-árokra emlékezteti az arra járót. De lássuk csak, miért is volt ennyire híres ez a budai léptékhez mérten kicsi park? Valamikor az Ördög-árok partján a Budai színkör állt (helyét Déryné szobra jelzi), szóval egyfajta elit szórakozóhelynek számított. A színkör már a múlté, később zeneszerzők (Haydn, Chopin) szobrait állították fel a parkban.
Nepomuki Szent János a Horváth-kertben
A Horváth-kertet a Pauler utcán hagyja el a jelzés, hogy szinte észrevétlenül a Vérmezőre jusson. A vészjósló név ellenére barátságos, hatalmas közpark, talán mindenki tudja, hogy a magyar jakobinusok, Martinovics Ignácék kivégzésének állít emléket az elnevezés. A mai arcát csak a második világháború után kapta a Vérmező, amikor a háborús romokkal, törmelékkel feltöltött területet parkosították, fásították.
Gyöngykaviccsal felszórt sétányon, játszóterek között haladva kanyarodik ismét nyugatnak a jelzés, hogy nem messze a Déli pályaudvartól ismét keresztezze a Krisztina körutat. Innen a Hajnóczy József utcán, a városmajori kistemplomot és a Jézus Szíve-plébániatemplomot érintve léptem a Városmajorba. Egyéni díszítést választva, természetes, kibányászott állapotú forrásmészkő sziklák szegélyezik az utat.
A Városmajor szintén elhanyagolt terület volt, a Tabánnál már említett Ördög-árok ártere. Az első, XVIII. századi kísérletek után végül az 1920-as években parkosították. Derékszögű balkanyar a Városmajoron át, és a feketeleves... Az eddig szépen csendben, békésen, a fák között tekergő sétautak hirtelen véget értek. A Temes utcánál végtelennek tűnő lépcsősor indult felfelé. Még szerencse, hogy az idő és a panoráma megengedte, hogy a pihenést (a környéken lakók alig leplezett mosolyától kísérve, ők persze rutinból, hegyikecske módjára szökelltek a lépcsőkön) néha-néha gyönyörködésnek és fotózásnak álcázzam.
Nem is olyan kicsi a Kissvábhegy!
Lent a városmajori templomnál még a Csaba utcán sem látszott, hogy ennyire szuszogtat! Majdnem a Kissvábhegy tetejéig fut a végtelen lépcsősor, a teteje felé közeledve egyre több érdekes látnivalót találtam, ami miatt feltétlenül meg kellett állnom. Aztán egyszer csak – szinte hihetetlen! – vége lett. Sőt mi több: nemcsak a lépcsősornak, de az aszfaltnak is. Következetes a jelzés, a hegytetőre itt sem ment fel, egy rövid, de annál kellemesebb erdei szakaszon, szintben kerülte a hegyet, hogy aztán újra a házak közé vezessen, és eltűnjön. A turistatérképet böngészve, az utcatáblákra figyelve (az sem volt ám mindenhol!) jutottam el végül az első szakasz végpontjára, a Nógrádi utcai buszmegállóhoz. A jutalomsör helyett egy liter zacskós tej volt az ajándék a túra végén, amit kitikkadva, egy húzásra ittam meg.
A szakasz teljes fotóalbuma itt nézhető meg.
