Kék kör 1. szakasz: Hűvösvölgy–Rozália téglagyár 2015. március 15.
A mára már legendássá vált Másfél millió lépés Magyarországon című sorozatot 1979-ben mutatták be, akkor tizenkét éves voltam. Rockenbauer Pál azóta már rég az égi turistaösvényeket járja, de biztosan boldogan tekint le a felhők közül: Gyenes Károly és csapata előbb a Dunát, majd a Tiszát evezte végig, megszületett a Hazajáró – mindezt a legelső sorozatnak köszönhetjük. Most, a négyszer tizenkettőhöz közeledve épp ideje, hogy én is „elinduljak egy úton”. A kék jelzés közben körbeérte az országot, miért is ne lehetne így menni? A kiindulópont legyen mondjuk Hűvösvölgy, és ide is érkezünk meg...majd valamikor.
A cím némi magyarázatra szorul: talán a kondíció hiánya vagy az épp aktuális fáradtság tette, de igencsak meggyötörte lábainkat ez az alig tizenöt kilométeres út. És hol van még a vége, hol vannak még a keményebb emelkedők? A Hármashatár-hegy–Vihar-hegy–Virágos-nyereg hullámvasút térdet próbáló emelkedőit-lejtőit jártuk március idusán.
A kiindulópont Hűvösvölgy, az első bélyegzőhely a Gyermekvasút állomása. Meglepetésre – a csuda járkált erre mostanában, kommersz egy hely – az állomásépület falán dr. Vízkelety Lászlónak, a Kék túra újra(el)indítójának emléktáblájával találkoztunk. Na, ezt sem tudtam eddig, jó is lesz megjegyezni, felírni, a köz elé tárni! Mint ahogyan az eddigiektől eltérően (Pest megyei piros, Budai zöld) árgus szemekkel fogom figyelni a tájékoztató táblákat, a bélyegzőhelyeket, és minden egyéb, a túra infrastruktúrájával kapcsolatos jelenséget is.
Innen indultunk a Kék körre: Hűvösvölgy, a Gyermekvasút állomása
Szóval Hűvösvölgy, indulás. Szűz kéktúrázóként gondoltam volna, hogy állomási keletbélyegzőt adnak a pénztárban, de nem: a forgalmi iroda előterében bélyegzőpárna és Kék túra-bélyegző várja a pecsételésre éhes túrázót. Aztán már csak az igen forgalmas Hűvösvölgyi úton (sohasem szerettem ezt az átkelést, eléggé beláthatatlan kanyarban fekszik, hirtelen előbukkanó autók veszélye!) kellett túljutni, és a leégett Balázs vendéglő mellett egy kis hídnál elkezdődhetett az igazi Kék.
A régi városhatárt súrolva, a Vadaskerti-hegyet kerülgetve, enyhén emelkedő úton indultunk. A tavaszi hétvége tömegeket csalt ki az erdőbe: futók, kerékpárosok, kutyások, kirándulók nyüzsögtek szinte méterenként, néha nehéz is volt saját tempót tartani. A Glück Frigyes út – majd a végén, az Árpád-kilátónál (az utóbbi időben -pihenő) kiderül, ki is volt ő – a hármashatárhegyi volt vitorlázó-repülőtérre tekint ki, majd éles jobbkanyarral követi Mátyás király vadasparkjának határát, egészen a Határnyeregig.
Ideje a táblákkal, jelzésekkel is foglalkozni: az utóbbi időben a természetjárás – és kiemelten a Kék – komoly kormányzati támogatásban részesült. Itt-ott már találkozni az új típusú, egységes útjelző táblákkal, amelyeken a hely nevén, tengerszint feletti magasságán (ez idehaza újdonság) kívül az összes érintett jelzés iránya, célja fel van tüntetve. A kihelyezés rendszerét nem ismerem, csak reménykedni tudok, hogy a Hűvösvölgy környéki táblákat még festik valahol. A jelzések azonban frissek, felújítottak, és nemcsak a kék sáv. A Határnyeregben azonban még a régi, viseltes fatáblákkal találkoztunk, szinte olvashatatlan feliratokkal. A kéket jelző táblát pedig jóval odébb, az Oroszlán-szikla felé haladva, a hegyoldalnak támasztva találtuk meg.
Kilátó vagy pihenő, ez itt a kérdés
Következett az Árpád-pihenő, amit nem véletlenül említek most ezen az újabb keletű nevén. Bizony, gyerekkoromban még „kilátónak” titulálták, aztán szép lassan elkezdtek előtte emelkedni a lakóházak, a panorámát eléggé csökkentve. Itt található a Hűvösvölgytől idáig tartó Glück Frigyes út névadójának emléktáblája. A Svábhegyi Egyesület volt elnökének javaslatára épült meg a János-hegyen az Erzsébet-kilátó, és 1929-ben az Árpád-kilátó is.
Böki a csőrömet egy ideje, és most, a jelzés újrafestése után még szembetűnőbb: rendben van, hogy az Árpád-kilátóhoz vezető „omega”, azaz a kék jelzés nagy kurflija hagyomány, de a környéket nem ismerőkben talán kis zavart kelt az egymástól alig pár méternyire futó két kék sáv. Talán egyszerűbb lenne egyenesen továbbvezetni, és egy kék háromszög jelzést kivinni a kilátóhoz? Az ördög tudja...
Fenyőgyöngyéig – talán a felségterületét zavartuk meg? – egy holló kísért minket harsány korrogással, hol mögöttünk, hol pedig előttünk repülve. Egyszer sikerült is lekapni, amint egy fenyőfa ágáról bosszankodott felénk. Mindezidáig gyönyörű, kora tavaszi napsütésben haladtunk, innen aztán jött a feketeleves. A kedvre, sőt, a kondícióra is komoly hatással van a Nap elbújása, a hirtelen feltámadó hideg szél. A Hármashatár-hegy oldalának már ebben a nem sok jót ígérő időjárásban vágtunk neki, a hegytetőn pedig mintha egy hónappal visszapörgettük volna a naptárt, az idő inkább a telet idézte.
Kissé lehangoló időjárás a Hármashatár-hegyen
A bezárt étteremmel – alternatív bélyegzőhely! – meg se próbálkozva vettük az utunkat a hegy teteje, az átjátszótornyok felé. Az egyik oszlopon ott is van az egyedi, HHH feliratú pecsét. Odaérve egy kisebb csapatot láttunk, akik elmélyülten vizsgálták, de igazolófüzetet nem láttunk náluk. A panoráma még így, borús időben is pazar volt, az ezután következő „hullámvasutazásra” azonban az egyre hűvösebb, szelesebb idő is rányomta bélyegét. Ugyan jártam már itt régebben, de vagy az évek múltak, vagy a hegyoldal lett meredekebb.
A Virágos-nyeregben ért a következő kellemetlen meglepetés: ősszel még volt itt egy „üvegtigris” (lakókocsiból átalakított büfé), fentük is a fogunkat a kávéra, de csak hűlt helyét találtuk. Bánatosan bélyegezve láttunk neki a Csúcs-hegy északi oldalában futó Guckler Károly (székesfővárosi erdőmester, erdőfőtanácsos, a róla elnevezett út kiépítőjéről elnevezve) útnak.
A Virágos-nyeregbe érve a Nap is kisütött
Az utolsó tortúra a Csúcs-hegyről lefutó térdgyilkos lejtő volt. Az út ugyan szerpentinezik, de az esése elég meredek, nagyjából a Budai zöld jelzés kiágazásáig. A volt turistaház felé elmenni már nem is nagyon volt energiánk, amolyan „minden mindegy” alapon szaladtunk neki a meredélynek. Előbb egy nyúl ugrott fel előttünk, majd hirtelen nagyobb csörtetés verte fel az erdő csendjét - ami csend volt valóban, errefelé túrázóval nem is nagyon találkoztunk. Egy őz menekült tőlünk alig pár méterre a sűrűben, mögötte hatalmas termetű kutya loholt. Nem lehetett tudni, hogy valamelyik közeli háztól szökött-e meg, vagy kóbor állat volt, tény azonban, hogy a vadat hajtó kutyákat az erdészek, vadászok nem nagyon kedvelik.
Némileg kifacsarva értünk le a szakasz utolsó ellenőrzőpontjáig, a Rozália téglagyárhoz. Az ismétlés itt kötelező lesz, kiindulópontként a következő bélyegzőt is itt kell az igazolófüzetbe nyomni. Már erősen alkonyodott, amikor a Bécsi úton a buszmegállóból az út folytatása, a Köves-bérc és a Kevélyek felé néztünk.
Az első szakasszal megvolnánk...
A szakasz teljes fotóalbuma itt található.
