Irul-pirul 2. – Dunaparty

Pest megyei piros 2. szakasz: Dömsöd–Ráckeve 2011. november 12.

A Ráckevei-Duna őszi verőfényben. A nyaralók, a stégek üresek, szabadon, senkitől sem zavartatva lubickolnak a vízimadarak, csend, béke, nyugalom. Csodálatos fények, tükröződések gyönyörködtetik a szemet. A Pest megyei piros túra második szakasza túlnyomórészt a vízparton vezet, és akkor Ráckeve csodáiról még nem is beszéltünk...

Egy valami ütött szöget a fejembe Dömsödöt járva. Az öreg Petrovics – Petőfi Sándor édesapja – hentes és mészáros volt, ami tudvalevőleg helyhez kötött foglalkozás, vándoriparosnak semmiképp sem nevezhető. A költő életrajzát tanulva az iskolában azonban szép hosszú listával találkozhat a nebuló, hol, merre is járt, tanult gyermekkorában Petőfi.

Ezen helyszínek egyike Dömsöd volt, a buszmegállótól a központba vezető út talán Petőfi idejében is így nézhetett ki, régi házak kísérik végig az utat. A Petőfi-ház ugyan nem pont a piros jelzés mellett áll, de érdemes egy kis kitérőt tenni – nemcsak ezért. Más, de szintén régebbi korokat idéz egy ipartestületi székhely és egy régivágású élelmiszerbolt is.

A Petőfi-ház talán innen mutat a legjobban

A templomot is elhagyva szinte egyből a víz az úr. Kis hídon előbb a Dömsödi Holt-Dunán kellett átkelni, aztán tényleg csak néhány méter után szemem elé tárult a Ráckevei-Duna. Talán Fábry régi Dizájn Centerébe illene a sokféle vityilló, horgásztanya, hétvégi házikó, na és természetesen a kerítéssel, kapuval gondosan lezárt stégek. Talán egy vagy kettő volt, amire ki is tudtam menni, egyrészt az elkerítés miatt, másrészt a vízbe esés veszélye nélkül. Bár titkon számítottam rá, de igazán érdekes, „izgalmas” vízimadárral nem találkoztam, tőkés réce, szárcsa, bütykös hattyú volt a kínálat.

A Dömsödi-árapasztó az első szakasz tetemes részét végigkísérte, itt szembesültem a torkolatával is. Áldás és átok a víz: eleinte a belvízmentesítés erősen propagandaízű céljával rendezték át a Duna-Tisza közének felszínét, most meg – a bejegyzés elkészülte előtt nem sokkal láttam egy ilyen témájú dokumentumfilmet – azon töprengenek, hogyan is lehetne a vizet visszaadni az egyre jobban elsivárosodó tájnak?

A Dömsödi-árapasztó zsilipje

Egy enyhe kanyar után feltűnt a ráckevei Kerekzátony, és mögötte maga a város is. Talán ez tehette, hogy egy egyértelmű úton sikerült igencsak mellémenni a jelzésnek, egy enyhe hajlat helyett éles jobbkanyart vettem, és a part helyett egy, a szántóföldek felé vezető kövesútra tévedni. Eme melléfogásomat békésen heverésző, sütkérező macskák gúnyos mosolya kísérte.

Segíteni persze eszükbe sem jutott!

Még egy rövid dunaparti séta várt rám, egy helyen le is lehetett menni egy nagyobb, füves területen közvetlenül a vízhez – a mindenségit, milyen jó táborhely lenne, ha nem lennének körben a házak! –, aztán nincs mese, a forgalmas dömsödi országútra kellett rákanyarodnom. Strand, kikötő, üdülőterületek, ordító fejlesztési táblák – lett belőle vajon valami azóta? – után kereszteztem a Ráckevei-Dunát az Árpád hídon. Innen az eddig látott legszebb dunai panorámát élvezhettem a tükörsima vízzel, a sárguló lombokkal és a csodálatos tükröződésekkel.

Ráckeve a hídról

Ráckeve régi főutcáján, a Kossuth Lajos utcán vezetett tovább a piros jelzés. Középkori alapokra épült házak szegélyezik az utat, mindegyik műemlék. A rácok – azaz szerbek – a török elől, a Duna mentén költöztek egyre északabbra, a már felszabadított területekre. Városainkban a Tabán (Budapest, Vác) elnevezés is mindenhol az ő szálláshelyüket jelzi.

 

Ez a kereskedőház a XV. század végén, Mátyás uralkodásának idején épült, Ráckeve egyik kiemelkedő műemléke

A kereskedőházon kívül majdnem teljes, régi pompájában látható az egykori Fekete sas vendégfogadó, oldalán még egy rác dalt, balladát is olvashatunk egy emléktáblán. A Savoyai-kastélynál egy újabb érdekes megoldással találkoztam: a szomorúfüzek ágait nem hagyták egészen a földig lógni (búslakodni?), nagyjából másfél méterre a talajtól szép egyenesre nyírták. A szemközti parttal harmonizálva igen érdekes látványt ad egy bizonyos szögből.

Nyírott szomorúfüzek a Savoyai-kastély előtt

A kastélytól már nincs messze a HÉV végállomása, ahol ezt a szakaszt befejeztem. A karbantartások időszakát fogtam ki a Pest megyei pirossal, a ráckevei HÉV-en igen ritkán, pótlóbuszon annál többször sikerült utaznom. Néha végig, néha pedig csak Tökölig jártak, vagy épp nem jártak a zöld szerelvények.

A szakasz teljes fotóalbuma itt tekinthető meg.

Irul-pirul 1. – A kezdet

Pest megyei piros, 1. szakasz: Apajpuszta–Dömsöd, 2011. május 19.

Miért éppen a Pest megyei piros? Talán azért, mert nincs annyira szem előtt, pedig a fővároshoz nagyon közel van, szinte vasúttól vasútig lehet tervezni a túrákat. És miért délről északra? Ennek meg fizikai okai voltak, a kondícióm állapota és folyamatos javítása érdekében jobbnak tűnt, ha a síkság felől indulva közelítem meg a dombokat, hegyeket.

Minden kezdet nehéz, a kiindulópont megközelítése főleg nem egyszerű. Apajpusztának ugyanis nincs buszmegállója; vagy Apajról, ugyanazt a távot oda-vissza megtéve, vagy a dömsödi vasútállomásról, szó szerint tökön-paszulyon át lehet elérni a túra kezdetét jelentő táblát.

Ahol valójában kezdődik: Dömsöd vasútállomása

Egy javasolt (?) megközelítési módszer: a vasútállomástól induljunk délnek, majd ahol az út és a töltés menti árok könnyen átléphető, vágjunk neki a tanyák közti földutak valamelyikének! Ha a gazda ott van, a kutyák is meg vannak kötve...

A kalandokat leküzdve végre elérjük Apajpusztát, a lovastanya épületei közé szabad a bejárás, és íme: ott leljük a túra kezdőpontját jelölő táblát és bélyegzőhelyet. Jól nézzük meg, ilyennel legközelebb a Naszály oldalában találkozunk!

Az első piros jelzés

Egyszóval, innen indultam 2011. május 19-én. Az időpont tökéletes volt egy nem hegyi túrához, virágzott mindenhol az akác, a madárvilág – Apajpusztán leginkább a varjak – is tavaszi pezsdülésüket élték. Hétköznap lévén csend, béke, nyugalom, legelésző lovak mindenfelé. A lovastanyán átvágva a távolban felsejlett a szürke gulya, az útjelző karón sármány énekelt, körös-körül bíbicek csapongtak, gólyák szárnyaltak.

Nemcsak gólyát, kócsagot is sikerült fotózni!

Itt, Apajpuszta után találkoztam először a „kopár szik sarjával”, bakancsom igazi szikes talajt, a kiszáradt pocsolyák mélyén marhanyomokat taposott. Apaj keleti széle igazi álmos, csendes kiskunsági falucska, a házak között, majd a volt TSZ épületei mellett átvágva pedig következett a valódi alföldi csoda: talán itt kezdtem igazán megérteni Petőfit – eddig a „fenyvesekkel vadregényes táj” közelebb állt a szívemhez. 

 

Apaj után, egy akácoshoz közeledve egyszer csak elém toppant egy nyúl. Nem tudom, mi lehetett vele (talán ő is a májusi napsütésben gyönyörködött?), de egészen közel engedett magához, az óvatosan elővett fényképezőgép kattanására is csak meglapult, csupán a második exponálásra ugrott meg.

Egymást lestük a nyuszival

A „nyúlon túl” folytatódott a mesevilág. Jobbra virágzó akácos (a méhek már-már fülsértő döngicsélésével), balra egy tocsogó, itt-ott vízimadarakkal, nádassal. A térképet nézve nem értettem, csak a helyszínen: egy merész jobbkanyarral egyszer csak az erdőbe fordult az út. Szemben a tó egészen az eddig járt szekérútig terjedt ugyanis, ezért a jelzett kerülő.

Ahol a víz az úr, ott a jelzés elkanyarodik

Az erdőt és a tocsogót magam mögött hagyva ismét szikes foltok, gyér fű következett, majd egy balkanyarral ismét visszatért a jelzés az Apajpusztán elhagyott országútra. A Dömsödi-árapasztónál igazi közlekedéstörténeti érdekesség: valódi macskakővel burkolt híd fogadott.

Talán műemléki védettséget is érdemelne?

Az ezután következő vízparti séta ismét nosztalgikus emlékeket ébresztett bennem. A Dunán nőttem fel, mint igazi „vízi gyerek”, a májusi vízpart, a nádasban csettegő madarak, a part mellett sárgálló mocsári nőszirmok jó negyed órás pihenésre is késztettek: a csatorna egyik kanyarulatánál heverésztem egy kicsit a magas fűben. Pár méterrel odébb egy horgász épp odaérkezésemkor fogott ki egy pontyot: bevallása szerint reggel óta ez volt az első fogás, addig csak a zsinórt áztatta.

Nőszirmok a parton

Öreg fákból álló kis foltnál hagytam el a csatorna partját, az út egy újabb éles balkanyarral Dömsöd felé vezetett. Itt derült ki, hogy innivalóval eléggé elszámítottam magam, és immár a víz látványa sem kárpótolt. Egy fácánkakas lefotózására ugyan volt még erőm, megcsodáltam egy kis dombocskát (el is neveztem helyi Himalájának, mint a legmagasabbra kiemelkedő pontot), a távolban Apajt (a manóba, mekkorát kerül ez az út...), de közben Rejtő Jenő légióstörténetei jártak az eszemben. A jó tündértől – ha megjelenik akkor előttem – kívántam volna hármat: közkút a mosakodáshoz, bolt vagy kocsma egy hideg sörre és egy buszmegálló – mi tagadás, kifáradtam. Dömsödre beporoszkálva a három kívánság kettőre csökkent, a csap már nem volt olyan fontos...

A helyi Himalája...tessék mondani, mikor indul a csúcstámadás?

Tündérke figyelembe vette a módosítást, a faluba érve egy boltként funkcionáló fabódéra, és előtte megállóra leltem! A menetrend gyors ellenőrzése után (majdnem háromnegyed órám volt a pesti buszig) szinte fejest ugrottam a kis élelmiszerüzlet hűtőpultjába, majd a folyékony kenyeret magamhoz véve az út túloldalán levő kis parkban heveredtem le a fűbe, a lakosság legnagyobb csodálatára és mulatságára.

A szakasz összes képe itt található.

Kezdjük hát!

„Már megint egy túrablog!” – igen, már megint egy. Nem lehet eleget beszélni róla, elég fotót készíteni, és természetesen eleget járni a gyalogutakat.

Csak egyet remélhetek: Rockenbauer Pál a felhő szélén ülve mosolyog, ha meglátja. Tehát: induljunk!