Pest megyei piros, 1. szakasz: Apajpuszta–Dömsöd, 2011. május 19.
Miért éppen a Pest megyei piros? Talán azért, mert nincs annyira szem előtt, pedig a fővároshoz nagyon közel van, szinte vasúttól vasútig lehet tervezni a túrákat. És miért délről északra? Ennek meg fizikai okai voltak, a kondícióm állapota és folyamatos javítása érdekében jobbnak tűnt, ha a síkság felől indulva közelítem meg a dombokat, hegyeket.
Minden kezdet nehéz, a kiindulópont megközelítése főleg nem egyszerű. Apajpusztának ugyanis nincs buszmegállója; vagy Apajról, ugyanazt a távot oda-vissza megtéve, vagy a dömsödi vasútállomásról, szó szerint tökön-paszulyon át lehet elérni a túra kezdetét jelentő táblát.
Ahol valójában kezdődik: Dömsöd vasútállomása
Egy javasolt (?) megközelítési módszer: a vasútállomástól induljunk délnek, majd ahol az út és a töltés menti árok könnyen átléphető, vágjunk neki a tanyák közti földutak valamelyikének! Ha a gazda ott van, a kutyák is meg vannak kötve...
A kalandokat leküzdve végre elérjük Apajpusztát, a lovastanya épületei közé szabad a bejárás, és íme: ott leljük a túra kezdőpontját jelölő táblát és bélyegzőhelyet. Jól nézzük meg, ilyennel legközelebb a Naszály oldalában találkozunk!
Az első piros jelzés
Nemcsak gólyát, kócsagot is sikerült fotózni!
Nőszirmok a parton
Egyszóval, innen indultam 2011. május 19-én. Az időpont tökéletes volt egy nem hegyi túrához, virágzott mindenhol az akác, a madárvilág – Apajpusztán leginkább a varjak – is tavaszi pezsdülésüket élték. Hétköznap lévén csend, béke, nyugalom, legelésző lovak mindenfelé. A lovastanyán átvágva a távolban felsejlett a szürke gulya, az útjelző karón sármány énekelt, körös-körül bíbicek csapongtak, gólyák szárnyaltak.
Itt, Apajpuszta után találkoztam először a „kopár szik sarjával”, bakancsom igazi szikes talajt, a kiszáradt pocsolyák mélyén marhanyomokat taposott. Apaj keleti széle igazi álmos, csendes kiskunsági falucska, a házak között, majd a volt TSZ épületei mellett átvágva pedig következett a valódi alföldi csoda: talán itt kezdtem igazán megérteni Petőfit – eddig a „fenyvesekkel vadregényes táj” közelebb állt a szívemhez.
Apaj után, egy akácoshoz közeledve egyszer csak elém toppant egy nyúl. Nem tudom, mi lehetett vele (talán ő is a májusi napsütésben gyönyörködött?), de egészen közel engedett magához, az óvatosan elővett fényképezőgép kattanására is csak meglapult, csupán a második exponálásra ugrott meg.
Egymást lestük a nyuszival
A „nyúlon túl” folytatódott a mesevilág. Jobbra virágzó akácos (a méhek már-már fülsértő döngicsélésével), balra egy tocsogó, itt-ott vízimadarakkal, nádassal. A térképet nézve nem értettem, csak a helyszínen: egy merész jobbkanyarral egyszer csak az erdőbe fordult az út. Szemben a tó egészen az eddig járt szekérútig terjedt ugyanis, ezért a jelzett kerülő.
Ahol a víz az úr, ott a jelzés elkanyarodik
Az erdőt és a tocsogót magam mögött hagyva ismét szikes foltok, gyér fű következett, majd egy balkanyarral ismét visszatért a jelzés az Apajpusztán elhagyott országútra. A Dömsödi-árapasztónál igazi közlekedéstörténeti érdekesség: valódi macskakővel burkolt híd fogadott.
Talán műemléki védettséget is érdemelne?
Az ezután következő vízparti séta ismét nosztalgikus emlékeket ébresztett bennem. A Dunán nőttem fel, mint igazi „vízi gyerek”, a májusi vízpart, a nádasban csettegő madarak, a part mellett sárgálló mocsári nőszirmok jó negyed órás pihenésre is késztettek: a csatorna egyik kanyarulatánál heverésztem egy kicsit a magas fűben. Pár méterrel odébb egy horgász épp odaérkezésemkor fogott ki egy pontyot: bevallása szerint reggel óta ez volt az első fogás, addig csak a zsinórt áztatta.
Öreg fákból álló kis foltnál hagytam el a csatorna partját, az út egy újabb éles balkanyarral Dömsöd felé vezetett. Itt derült ki, hogy innivalóval eléggé elszámítottam magam, és immár a víz látványa sem kárpótolt. Egy fácánkakas lefotózására ugyan volt még erőm, megcsodáltam egy kis dombocskát (el is neveztem helyi Himalájának, mint a legmagasabbra kiemelkedő pontot), a távolban Apajt (a manóba, mekkorát kerül ez az út...), de közben Rejtő Jenő légióstörténetei jártak az eszemben. A jó tündértől – ha megjelenik akkor előttem – kívántam volna hármat: közkút a mosakodáshoz, bolt vagy kocsma egy hideg sörre és egy buszmegálló – mi tagadás, kifáradtam. Dömsödre beporoszkálva a három kívánság kettőre csökkent, a csap már nem volt olyan fontos...
A helyi Himalája...tessék mondani, mikor indul a csúcstámadás?
Tündérke figyelembe vette a módosítást, a faluba érve egy boltként funkcionáló fabódéra, és előtte megállóra leltem! A menetrend gyors ellenőrzése után (majdnem háromnegyed órám volt a pesti buszig) szinte fejest ugrottam a kis élelmiszerüzlet hűtőpultjába, majd a folyékony kenyeret magamhoz véve az út túloldalán levő kis parkban heveredtem le a fűbe, a lakosság legnagyobb csodálatára és mulatságára.
A szakasz összes képe itt található.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése