A Pest megyei piros régi útvonala, Gyömrő–Merzse-mocsár, 2016. április 2.
A Gödöllői-dombvidékről az első turistatérkép 1992-ben jelent meg. Nem is csoda, a Pest megyei pirosat végigjárva lépten-nyomon különböző katonai objektumok maradványaiba lehet botlani, és sok errefelé a stratégiai jelentőségű más létesítmény is, például a Barátság II. kőolajvezeték. Az említett térkép is az 1:50 000-es léptékű katonai topográfiai térképen alapul, és az MH Tóth Ágoston Térképészeti Intézetének munkája. Szerepel is rajta minden, aminek egy jól nevelt katonai térképen lennie kell: úttestek szélessége, burkolata, erdők fafajai, települések lakossága, és így tovább. Valamint – és ezen a térkép megvásárlásakor el is csodálkoztam – egy Pest megyei piros nevű turistaút, amiről azelőtt még nem hallottam. Jó húsz évnek kellett eltelnie, hogy a jelzés végigjárása valósággá váljon, de egy internetes fórumot olvasgatva kedvet kaptam a régi, 1992-es nyomvonal felkutatásához is. Kissé nehezíti a helyzetet ugyan, hogy időközben nemcsak a turistaút vezet másfelé, hanem az M0 autóút is megépült, de próba-szerencse, hátha van még kopott jelzés valahol!
A Gödöllői-dombságról megjelent első turistatérkép, 1992-ből
Jön tehát a Pest megyei pirosom alfája: jóbarátom maglódi házáből tett „kertek alatti” csatangolások, ábrándozás az 1992-es turistatérkép fölött. Lássuk, merre haladt régen Gyömrőt elhagyva a piros jelzés, egészen a rákoskerti vasúti megállóig követve az útját. A jelzések azóta rég lekoptak (vagy fel sem festették?), Gyömrő–Pécel között pedig egészen más nyomvonalat alkottak.
Gyömrő vasútállomásától a már jól ismert és bejárt úton visszafelé a Gróf Teleki utcáig könnyű dolgom volt, majd Gyömrő történelmi központjába érve a bal (Péteri felé vezető irány) helyett kellett csupán jobbra kanyarodni. Ha
megnézünk egy régi térképet, egyből a szemünkbe ötlik, hogy a falu jó 150 évvel ezelőtt csak ebből a két, egymást a vasúti átjárók andráskeresztjéhez hasonlóan fektetett X alakban keresztező utcából állt, az újszászi vasútvonal megépülése után nyújtózkodott a település egyre jobban észak felé, beépítve az addig csak áthaladásra használt területeket. A környék birtokosairól elnevezett utcában nem meglepő módon nagyon sok a régi, hosszútornácos parasztház, a többségüket szépen felújították, a mellé- és ráépítésektől is jórészt mentesen. A régi jelzések itt, ahol még a lakott terület miatt könnyen követhetők, szépen megvannak.
Gyömrő egyik szép régi háza
Itt a fővárosban megszoktuk, hogy a temetőket körbekerítik, sőt mi több: őrzik. Faluhelyen – néhány ritka, kirívó esettől eltekintve – még kerítés sincs, szabadon be lehet járni a sírok közé, megnézni a régi síremlékeket, kriptákat, amelyekből Gyömrőn is akad. A temető után szinte észrevétlenül megy át a Gróf Teleki utca a régi sóhordó útba.
Mostanában már a térképek is kiírják, van, ahol részletesen: a régi Szolnok–Pest sóúton járunk. A (többségében) a máramarosi bányákból származó sót tutajokon úsztatták le a Tiszán egészen Szolnokig, ahol egy, a mai kifejezéssel élve intermodális logisztikai központ működött. Vámolás (a sóbányászat állami privilégium volt, a vámjövedelem is a kincstárat gyarapította, és eltartotta a rengeteg tréfálkozásnak alapot adó bürokratikus rendszert – a sóhivatalt), majd társzekerekre rakodás után indultak az ökörfogatok a főváros, és tovább a Dunántúl felé a nélkülözhetetlen ásvánnyal.
A Sóút régi hídja
Az út fontossága, na meg a közeli malom miatt épült régi kőhídon áthaladva – a túlparti lovastanyát kutya őrzi, ám csak jelez, nem „őriz” a szó szoros értelmében, igaz, nem is barátkozik – kezdődik a tulajdonképpeni sóút, amit az M0-s körgyűrűig szépen lehet követni. Balra, hol közelebb, hol távolabb a gyömrői tófürdő vizét levezető, mára Halasi-csatornává lényegült patak csörgedezik, a megművelt területeket kisebb-nagyobb belvizes, mocsaras foltok tarkítják, ízelítőt adva a vizek szabályozása előtti tájból. Itt a fővárosban csodaként tekintünk az épp hogy megmaradt Merzse-mocsárra (látni is fogjuk később, miért), pedig az csak kicsiny része volt egy, a Dunától a Tiszáig tartó mocsár- és tóláncolatnak.
Csodálatos, hogy az élővilág is mennyire emlékszik: évekig tartó aszály után, amint megjelennek a belvizes tocsogók, a vízimadarak egyből birtokba veszik őket, pedig nem is ők, hanem talán az előző generáció volt az, amelyik legutóbb itt fészkelt, élelmet keresett. A legnagyobb meglepetés az egyik tavacska szélén lesben álló, majd felröppenő nagy kócsag volt – mindez Maglód beépített területétől még egy kilométernyire sem. Máshol egy róka éjszakai lakomájának nyomaiba, tollkupacba botlottam, kicsivel odébb egy szerencsétlen, laposra vasalt béka teteme feküdt az úton.
Nagykócsag szárnyal
Lassacskán közelítettem az M0 felé: nem sokkal előbb a sóúton kopott aszfaltburkolaton kopogtak a bakancsok. Az Ecser–Vecsés műútra csatlakozott ez az, itt a kereszteződés közelében feljavított mezei út, most a körgyűrű ecseri csomópontjához vezet. Itt el kellett köszönnöm a régi nyomvonaltól, a ferihegyi repülőtér széléig ugyanis szó szerint felfalta az útépítés a földutakat. A szintén patakból átvedlett Maglódi-csatornának szerencsére komoly hidat építettek, alatta, a betonozás szélén kényelmesen át lehet sétálni az autóút túloldalára. Itt délnek fordultam egy széles nyiladékot követve, a mélyben a Barátság I. kőolajvezeték fut. Ahol a vecsési műút keresztezte a nyiladékot, már ismét a régi piroson – természetesen jelzés nélkül – jártam. A repülőtér északi kerítése mentén csak egy kisebb, egy időközben ideépült radar miatti korrekcióra volt szükség a földutakban. A környéken nem műveltek földet, ahogy elnéztem, az elmúlt párszáz évben egyáltalán nem, legfeljebb legelőnek használható. És láss csodát: a már idézett
régi térkép egy „Juh-Állás”-t tüntet fel ezen a részen.
Itt már eléggé látható a város közelsége, a repülőtér felé menet változatos összeállítású szemétdombok kísérték az utat. Az erre fogékonyak azonban kitűnő repülőgépfigyelő és -fotózóhelyeket találhatnak itt, és talán nincs is annyira túlzsúfolva, mint a Vecsés felőli spotterdomb. Az út még jó ideig követte a reptér kerítését, aztán a rét és egy erdőfolt határán északnak fordult. Jelzés továbbra sem volt, egy idő után út sem, de egy kis csapáson egy csatorna mentén megérkeztem a Merzsébe.
Ez a kis ösvény leginkább a Gyűrűk ura – a filmből sajnos kihagyott – jelenetére emlékeztetett, amikor a hobbitok a szerencsésen végződött fűzfa-kaland után az Öregerdőben Bombadil Toma házához igyekeznek. A távolból már hallatszott az ismét vízzel teli – de még mennyire! – Merzse madár- és békakoncertje, az illatos tavaszi levegőben soha nem látott burjánzásnak indult az ánizsos-mentolos illatú turbolya, a sorba telepített fák ellenére is őserdő, őstermészet-jellege volt a tájnak.
Víz a Merzsében – de mennyi!
Három év után láthatunk ismét vizet a Merzsében, és ilyen vízimadárbőséget talán még régebben lehetett tapasztalni. A nádből mély hangon, mintha egy üres üvegbe fújnánk, szólt a bölömbika, a szárcsák egyfolytában hangos rikácsolással adták egymás tudtára, hogy merre játnak, fészkelő récék hápogása hallatszott, és minden tele volt kirándulókkal, kerékpárosokkal, állványos-teleobjektíves madárlesőkkel. Rövid tartózkodásom során – a 2015-ben épített új madárfigyelő toronyban – többféle, eddig általam még sohasem fotózott vízimadarat sikerült megörökíteni, a böjti, kanalas, barátrécéken kívül még egy hattyúpár is pózolt, a nádas fölött barna rétihéják vadászgattak.
Böjti récék
A turistajelzéssel – és az eredeti útvonallal, ami a legnagyobb körben kerülte a Merzsét – itt már nem törődtem, egyenesen északnak tartva siettem Rákoskert vasúti megállójához. A régi felvételi épületből átalakított turistaház környékén sok életet nem tapasztaltam, pedig egy ilyen szokatlanul meleg áprilisi hétvége akár még a Merzsébe egy-egy hétvégére kiruccanó madarászoknak, természetfigyelőknek is komoly bázisul szolgálhatna.
Kis megjegyzés a végére a turistautakat kezelőknek, az illetékes szövetségnek: mivel az M0 zavartalanul és balesetmentesen keresztezhető, nem lenne jó ötlet ide egy jelzést – ha már nem is a piros sávot, de egy meghosszabbított piros keresztet – felfesteni? Talán a tavasz, illetve az előtte lehullott sok eső adta élő mocsárvilág adta az ötletet, de kár lenne jelzetlenül elhanyagolni ezt az útvonalat. Nagyjából 15 kilométer a táv Gyömrőtől Rákoskertig, a kiinduló- és a célponton egyaránt adott a tömegközlekedés, és például Budapestről kiindulva (de Szolnokról sem olyan vészes) kellemes, egynapos túrát lehetne itt tenni.
A túra teljes fotóalbuma a linkre kattintva látható.
