Pest megyei piros 10. szakasz – Isaszeg–Gödöllő, 2014. április 19.
Ez a szakasz már valóban a dombvidéken futott, nevezetességről nevezetességre haladtunk. Az isaszegi honvédsíroktól a gödöllői Grassalkovich-kastélyig tartott a menet, helyenként – végre! – valóban változatos, itt-ott már talán hegyvidéket idéző tájakon. Az időjárás mintegy keretbe foglalta ezt a napot: indulás Isaszegről szemerkélő esőben, érkezés Gödöllőre égszakadásban. És hogy mi volt a kettő között? A dombvidék számtalan szépsége, a ragyogó április.
Szóval, a büntikör. Jelzés nem maradhat bejáratlan (dehogynem, ezt majd a későbbiekben látni fogjuk), így tehát a túra a honvédsírokig visszakapaszkodással kezdődött. Na persze nem a meredélyen, hanem szépen, körbe, egy kényelmes, és talán nem is olyan hosszadalmas úton. Két hét után újra tiszteletünket téve az isaszegi csata hősei előtt, ráfordultunk a falu felé vezető valódi jelzett útra. ez sem kevésbé meredek, mint az előző, viszont érinti a domboldalban magasodó, messziről látható honvédemlékművet.
A közvetlenül Isaszeg fölött magasodó emlékművet közadakozásból építették 1901-ben, a menetelő, zászlótartó honvéd alakja körül az isaszegi csata négy vezető tábornokának, Görgeynek, Damjanichnak, Klapkának és Aulichnak a domborműve látható. A talapzat alatti kriptában a falu belterületén elesett honvédek maradványai nyugszanak.
Az isaszegi csata emlékműve
Ismerős vízfolyás mellé ért le Isaszegről a piros jelzés. A 3-as főutat és a miskolci vasútvonalat a Rákos-patak átereszén keresztezte az út, ami itt még természetesen jóval tisztább, és lényegesen keskenyebb, mint mondjuk Zuglóban. Persze a víz minősége az elmúlt években sokat javult, bizonyítják ezt a főváros belterületén a patakon fészkelő tőkés récék is. A patakot elhagyva, egy széles völgyben, a Szarka-berki dűlőn, nyílegyenesen északnyugatnak futott az út, amelyet itt-ott elkerített részek kísértek: valamikori hétvégi telkek parcellái, vagy a jelenkor befulladt spekulációi vajon? Ezek a fiktív ingatlanok azután egészen egy csemetekertig kísértek. Itt derékszögben jobbra fordult az út, hogy a szakasz egyetlen komoly kaptatóján a minket eddig jobbról kísérő dombtetőn ismét felvegye az északnyugati irányt, néhol egész jó kilátást nyújtva a Rákos-patak völgyére.
Ez már az igazi dombvidék
Az Ilkamajorba vezető piros kereszt jelzés kiágazását elhagyva előbb ritkás, majd a következő, Gödöllő Állami telepek vasútállomást megcélzó kiágazás után valódi, sűrűbb erdőbe értünk. Újra és újra bebizonyosodott: jó döntés volt a Pest megyei pirosat választani! Az erdőt ugyanis nem telepített, szabályos sorokba rendezett fák alkották, volt csemetétől kezdve mohos, göcsörtös idősebb példányokig minden. Itt még nem láttuk tőlük a tornyosuló felhőket, de a levegőben határozottan lehetett érezni valami olyasfajta nyomást, mint egy nyári zivatar előtt. A hangulathoz hozzájárult a környék harmóniájának megszűnése is, félig letermelt, a gallyazás maradékát szanaszéjjel hagyott káoszba értünk. Egyre több lett azonban a lepke: a magas légnyomás szorította őket lejjebb és lejjebb, a föld közelébe, egy citromlepke már az aljnövényzet levelei között keresett menedéket.
Fecskefarkú lepke pihenőn
Amint az M31-essel párhuzamos aszfaltútra értünk, már csak az volt a kérdés, mikor szakad a nyakunkba az áldás, ez Gödöllő szélén, a lakott területet jelző táblánál meg is történt. A városon így tulajdonképpen csak átvágtattunk, a Grassalkovich-kastély hátsó traktusát épp hogy mellőzve. Az Alsó-parkba érve már csitult az eső, de sétatempóra még nem volt kedvünk váltani. Isaszeg után újra, régi kedves ismerősként üdvözölhettük a Rákos-patakot, a parkon átvezető út kis híddal keresztezte az itt már (még?) erecske méretű vízfolyást. A gödöllői vasútállomásra érve már nem esett az eső, azonban a szépen felújított királyi várót már zárva találtuk – túrazárásként meg kellett elégednünk a pórnép szokásaival, egy büfé könyöklőpultjánál elfogyasztott kávéval.
A túra teljes fotóalbuma a linkre kattintva látható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése