Irul-pirul 6. – Szőlőhegyről borókásba

Pest megyei piros 6. szakasz: Ócsa–Csévharaszt 2013. április 20.

 

Ócsán folytatjuk, a falu barátságosabb arcával: műemlék református templom, tájház és a régi falu, a szőlőhegy – és hogy mi jön utána? Homok, homok és homok. Mégsem ez a szakasz érdemli meg a Sivatagi show címet, ugyanis itt az erdők, majd a csévharaszti borókás teljesen egyedi jelleget adnak a tájnak.

Ócsán ismét meg kellett tennem a „fölösleges” másfél kilométert a vasútállomástól a piros jelzésig. Ami ezután következett, maximálisan kárpótolt ezért a pluszért. Előbb a katolikus, majd a református templom, régi házak, emlékművek, az egy évszázaddal ezelőtti kép halvány visszatükröződései. A Szőlőhegyen sem volt másképp: a hétvégi telkekre parcellázott dombon nem volt nehéz elképzelni a tavaszi munkákat végző, sürgő-forgó gazdákat, akik behívják a fáradt vándort egy pohárkára a pincébe.

Ócsa látképe a Szőlőhegyről

Az út a dombról a Cirjáki-erdő mellé kanyarodik. Habár ez tulajdonképpen a „mezővédő erdősáv” szerepét tölti be, de valahogy mégis olyan érzetet keltett, mintha mögötte folyó, vagy más, nagyobb vízfelület húzódna. Talán még a szigetújfalui Duna-töltés hangulata köszönt vissza bennem, vagy talán egy, a fák alatt megbúvó, nagyobbacska tócsa? Esetleg maga a tavasz, a tavaszi hangulat, a zöld, a madárdal, a pezsdülés?

A lajosmizsei vasútvonalat keresztezve még egy darabig elkísértek az emberjárta helyek: az Újszőlőhegyen, majd az M5-ös autópálya felüljáróján átérve már csak néhány ház, az úgynevezett Prolipakony után a széles Gombosi-erdőbe fordult az út. A homoki erdők minden szépsége benne van ebben a tájban, a telepített fafajtáktól függetlenül. Nyár, akác, fenyő váltogatja egymást, öregebb erdők és új telepítések egyaránt vannak.

A Gombosi-erdőben

Nem mondhatom, hogy a homokban sétálás annyira könnyű volt, de az előző szakasz borzalmait maximálisan feledtetni tudta. Egymást derékszögben keresztező nyiladékokon tekergett az út ide-oda, majd az északi irányt stabilan felvéve fordult a gombosi vadászház felé. A vadászház előtt nagyobbacska rétbe, az út túloldalán pihenő kirándulócsoportba botlottam. Újabb bizonyítéka annak, hogy nemcsak én járom egyedül a Pest megyei piros utat! Szokás szerint itt is a tapasztalatok megvitatása következett: ők Csévharaszt felől jöttek, én meg épp oda tartottam. A hír, miszerint a jelzések eléggé esetlegesek a borókásban, nem vigasztalt, de aztán magam is szembesültem ezzel.

Addig nem is volt gond, míg az út egyszer csak jobbra, keletnek nem fordult. Utána viszont egy kicsike elbizonytalanodás elég volt ahhoz, hogy – mint később kiderült – a párhuzamos úton haladjak tovább. Előbb sűrű, fiatal fenyves, amelyből zörgés, motoszkálás hallatszott (sajnos a hangok forrását nem sikerült megpillantani, őz volt-e, vagy vaddisznó, nem tudom), majd épp vágás alatt álló öregebb erdő mellett ment az út, a jelzést itt még annyira nem is hiányoltam. Aztán amikor egy felhagyott sorompónál sikerült visszatérni a piros sávra, majd nem sokkal odébb ismét elveszteni azt, már nem is csodálkoztam.

A csévharaszti ősborókásban

Az ősborókást egyes források az egyetlen megmaradt ilyen jellegű társulásnak említik, mások a török korban kiirtott pusztai tölgyesek, az újraerdősülést megakadályozó marhahajtás eredményének tartják. A természetes (vagy aközeli) társulás jelenleg a borókás-fehérnyáras, ezt szeretnék most a tájidegen fenyvesek kivágásával – legalábbis részlegesen – visszaállítani. Az igazi növényritkaság, a tartós szegfű megmentésére is külön programot indítottak, hogy ez a növény nevéhez illően valóban tartós legyen.

A piros jelzés Csévharaszt nyugati sarkát érinti csupán, a falu sűrűbben lakott részeinek szélén levő buszfordulóig a piros négyzet jelzés vezet. A térképet böngészve – elhatároztam, hogy a borókásban teszek majd később egy nagyobb túrát is – mosolyra fakasztott a táj alig kiemelkedő homokbuckáira vezető kék, illetve piros háromszög jelzés – hova mekkora hegycsúcsot adott a természet, ugyebár...

A túra teljes fotóalbuma itt nézhető meg.

Irul-pirul 5. – A sivatagi show

Pest megyei piros 5. szakasz: Taksony–Ócsa 2012. október 21.

Nyomokban erdőt tartalmaz – ez lehetne a szakasz mottója. Ahol nem aszfaltozott az út, ott keményre hengerelt talaj, a talpat ugyanúgy szétveri. A délegyházi kavicsbányatavakat leszámítva természeti környezet alig van, lehet a szavakat pusztába kiáltani bátran, hely van hozzá...

Amit az előző posztban ígértem, bekövetkezett: érzékeny búcsú a Dunától. A Taksony vezér hídról érdekes módon lehet lejutni, a jelzés egy eléggé nadrágfékesnek tűnő (különösképp eső után) lejtőre visz, amitől pár méterre ott van a hídkarbantartók „macskalépcsője”, igaz, ehhez a korláton át kell mászni. Nem lenne biztonságosabb arrafelé vezetni a jelzést?

Picurka, de tetszetős ártéri erdőbe vezet az út, a hídfő viszont – a Ráckevei-Duna zsilipekkel stabilizált vízállásának köszönhetően – körbejárható. Innen lehet az utolsó, némiképp giccsbe hajló fotókat készíteni a vízről, a következő alkalom majd a Verőce fölötti Fenyves-hegyről nyílik. A rövidke parti úton aztán azért mindent bedobtak, ami a parti vityillókra jellemző: műfű, halmintás korlát, s ami szem-szájnak ingere.

Alulnézetben a Taksony vezér híd

A térképen ugyan látszott, de ekkora vesszőfutásra mégsem számítottam, mint ami ezután következett. Igazándiból talán városi maratonokra kifejlesztett futócipőben lenne érdemes ezen a szakaszon végigmenni, és ezt már az 51-es főútra lépve tapasztaltam. És hol volt még Ócsa?

Lassan aztán Dunavarsány felé fordult az út, felhagyottnak tűnő ipartelep, majd tanyák, szántóföldek között. A Széchenyi utca azt a képet mutatja, amit a hetvenes években „magyar falu” címén megszokhattunk: háború előtti építésű, szerkezetében a régi hosszútornácos, de már zárt verandás és/vagy beépítéses házak között haladtam.

Dunavarsány vasútállomása ékes példával szolgál a már nem hasznosított vasúti épületek új funkciójára. A raktárépületben tájház, a volt sorompóőrházban kozmetika működik, az állomás – és az itt haladó kelebiai fővonal – él és virul. Magyarország vasúthálózata jórészt a „boldog békeidőkben”, a kiegyezés és az első világháború közötti időszakban épült ki. Szigorú típustervek léteztek az állomási fő- és melléképületekre, még az illemhely és a szabadtéri kenyérsütő kemence is szabványok alapján épült. Egyes rosszmájú megjegyzések szerint még a bakterház udvarán kapirgáló barna tyúkokra is létezett típusterv...

Tájház a volt vasúti raktárban

A vasút egészen a hatvanas-hetvenes évekig élte ezt a jól megszokott, több évtizedes életét. Aztán a forgalom automatizálásával egycsapásra funkciójukat vesztették a térköz-, és sorompóőrházak, eltűnt egy jellegzetes figura: a bakter. Az állomási darabáru-feladás már a rendszerváltás után sorvadt el, üres, gyönyörű raktárépületeket hagyva maga után. Ezeket a feladat nélkül maradt épületeket jobb esetben újrahasznosították (ahogy Dunavarsányban is látható), vagy lebontották – a legrosszabb megoldás az enyészetnek átadás volt.

Dunavarsány után – meglepő? – újra az aszfaltkoptatás (hogy aztán az út kopott-e jobban, vagy a talpam, jó kérdés) következett, majd észrevétlenül Délegyháza üdülőövezetébe értem. Ősz lévén itt is a csend, a nyugalom fogadott, itt-ott azért nyílt rálátás a tavak egyikére-másikára. A nyaralók után aktív kavicsbányák jöttek, az egyiken élénk madárvilágra – többek közt egy téli ruhás búbos vöcsökre is – bukkantam.

Búbos vöcsök az egyik bányatavon

A megkönnyebbülés a bányatavak elhagyása után következett be: alig másfél kilométernyi erdő, igazi földúttal! Jó volt ismét a valódi talajt – még ha az a süppedős homok is – érezni. Az erdő itt-ott őrzi még a homoki tölgyes-nyárasok maradványait, de a telepített fenyő és az akác kezdi átvenni a szerepet. Nem tartott sokáig az öröm, Bugyi-Alsóványpuszta felé ismét kemény talajon trappoltam, bár ez nem aszfalt, hanem a hasonló keménységűre hengerelt talaj volt – kényelem szempontjából gyakorlatilag mindegy is volt. Alsóványpuszta néhány ház, legelésző nyájak, itt egy répabetakarítást végző gazdával is találkoztam.

A puszta házait elhagyva következett – maga a puszta. A lelkiismeretfurdalás fog el most is a képeket nézve: az Alföld varázsa miatt képes lennék a hegyvidékeket feladni? Na nem feltétlenül, de a látókörömet mindenképp szélesítette ez a túraszakasz is, és a Kék Kör alföldi szakasza sem lesz unalmas számomra, ezt már látom. Művelt földek, felhagyott tanyák között, nyárfasorokkal szegélyezve vezetett a piros jelzés itt, nagyjából az északi irányt tartva, míg egyszer csak egy kis csatorna húzódott az út mellé, hogy nemsokára csak a nevet viselő (de a Tiszáig soha el nem vezetett) Duna-Tisza csatornát hidalja át.

A Duna-Tisza csatorna hídján

Alsónémedi külterületéig az északi irányt tartva gyalogoltam, balra feltűnt a falu, az út egyenesen egy soha meg nem valósult ipari parkba vezetett. Néhány könnyűszerkezetes, de nem túl népes épületen kívül felparcellázott, üres telkek (érdemes volt a mezőgazdasági területeket átminősíteni? Ez a kérdés a lakóparképítésekkel kapcsolatban is felmerül a későbbiekben), majd az 5-ös főút következett.

A jelzések eléggé hektikusak a Pest megyei piros ezen szakaszán, azért nagyjából követhető az út. Néha még festék sem volt a jelölésre, több helyen találkoztam a „fapados”, fehér és piros szigetelőszalag-csíkokkal ragasztott sávjelzéssel.

Alsónémedi külterülete után – szerencsére – kisebb erdőfolton vágja le a kanyart a piros jelzés. Utána már nincs mese, jöhet ismét az aszfalt, egészen Ócsáig. Jobbra a tőzegláp területe a leégett, majd újraépített madárvártával, majd – meglepetésre! – sínek az aszfaltban. Az ócsai tőzeget fuvarozta egy kisvasút a nagyvasúti állomásig, ennek apró, pár méteres nyomai fedezhetők fel az út burkolatában.Habár Ócsának nem ez a frekventált része, a bevezető Némedi úton jobb-rosszabb állapotú régi, tornácos házakban gyönyörködhettem, majd egy elhagyott saroképület (bolt vagy kocsma) után intettem búcsút erre a napra a piros jelzésnek, balra, a vasútállomás felé sántikálva.

Ócsa, a Némedi út régi házsora

A szakasz teljes fotógalériája itt látható.

Irul-pirul 4. – Szigeti veszedelem 2.

Pest megyei piros 4. szakasz, Szigetcsép–Taksony 2012. szeptember 12.

Cikkcakk Szigetcsépen, majd vissza a Ráckevei-Duna partjára a már ismert horgásztanyák, nyaralók közé, a taksonyi Duna-híd, egy újabb őszi túra meglepetésekkel. Megtudhatjuk, mi is az a hókony, Fábry Sándor Dizájn centerébe illő parti alkalmatosságokban gyönyörködhetünk – na és a Dunától sem búcsúzunk el még...

Túrám az előző rész végén említett büntikörrel indult, azaz a szigetcsépi HÉV-állomás ez esetben inkább fiktív kezdőpontként funkcionált. Szigetcsép utcáin, a vasúttal megközelíthető falvak tipikus „Újtelepén” halad a jelzés, mígnem a főútra értem. megszámlálhatatlan faluban láthatjuk, hogy a XIX. század vasútépítkezései mennyire átalakították a települések szerkezetét, a sínek általában a történelmi magtól messze futnak. A valaha az állomáshoz vezető dűlőutak mente azonban szép lassan benépesült, házak, mellékutcák, végül egy komplett új rész alakult ki.

Fotózásra, megbámulásra érdemes épületek, terek épp ezért csak a  HÉV-állomástól messze, a főút mentén bukkantak a szemem elé. Szigetcsép – sok-sok Duna-menti településhez hasonlóan – rác, azaz szerb falu. Ortodox temploma, szerb közösségi háza mellett végighaladva azonban hamar véget is ér a falu. A szigetmajori rész újabb, természeti meglepetéseket tartogatott.

Szigetcsép szerb ortodox temploma

Tehát, a hókony. Furcsán kanyargó ág a Dunára merőlegesen, olyan, mintha egy hatalmas mellékfolyó igyekezne betorkollni, ám a vize áll. Nem ásott meder, és nem régi sziget maradványa, mi is lehet ez? Egy régi töltésszakadás nyoma, a Nagy-Duna gátját áttörő víztömeg errefelé, a Ráckevei-ághoz talált magának utat, kialakítva a mai horgászparadicsomot.

Keskeny, hídnak talán nem is nagyon nevezhető áteresz vezet át a hókony két fele között, balra (nyugatra, ahonnan az áradat áttört) sűrű nádas között itt-ott látható nyílt víztükör, a mocsári élővilágot sajnos elütött siklók is jelzik az úttesten.

A hókony nyugati része, a Feneketlen-tó

Legnagyobb sajnálatomra magát a vizet csak keveset lehetett látni az országútról jobbra letérve. Vigaszom csak annyi volt (mennyire meg tudtam ennek örülni pár szakasszal később!), hogy nem aszfaltozott, hanem földúton vezetett a jelzés. A szezon azonban hamar véget érhetett itt, néptelen volt minden horgásztanya és ház, a késő ősz síri csendje már szeptemberben szinte kézzel fogható volt. A Ráckevei-Duna partjára talán még kevésbé lehetett lemenni, rálátni, mint a dömsödi részen, a mesterséges építmények látványa azonban maximálisan kárpótolt. Romos stégtől a szinte komfortos horgászházikóig volt itt minden, mi szem-szájnak ingere, sőt mi több: az is bebizonyosodott, hogy indián tipit bölénybőr helyett kamionponyvával is lehet fedni.

Erre indiánok is laknak?

A szigethalmi Dunasoron – mert így hívják, ahol jártam – parti tanösvényt is kialakítottak ismertető táblákkal, de a civilizáció rajtahagyta keze nyomát a táblákon, rongált, firkált a legtöbbjük. Szigethalom, a Csepel-sziget belseje felé több turistajelzés is vezet, sőt, az egyik kapuzó jelzésnél a bal oldali még a régi, a Pest megyei piros erre vezetése előtti piros keresztet is láttam. A piros négyzet (a klasszikus turista-jemagyarázat szerint lakott helyre vezető) jelzések is inkább a forrást mutató telikörre hajaztak, na de ne legyünk ennyire szőrszálhasogatók. Mint ahogy feltehetőleg nem Amerikát jelentik a név helyett számokkal ellátott utcák sem.

Kilátás a Taksony vezér hídról

A Taksony vezér híd elődje – a mai 1998-ban épült – vasutat is hordott a hátán. A Budapest–Kelebia fővonalat a ráckevei HÉV-vel, pontosabban a szigetszentmiklósi gyárral összekötő vonalon személyszállítás is folyt, egészen 1975-ig. Ezen a hídon búcsúztam a piros jelzéssel együtt a Csepel-szigettől, de a Dunától – még egy kis ideig – nem.

A szakasz teljes fotóalbuma itt nézhető meg.

Irul-pirul 3. – Szigeti veszedelem 1.

Pest megyei piros 3. szakasz, Ráckeve–Szigetcsép 2012. április 30.

A vízpartról a szigeti buckákig, érintve a Csepel-sziget túloldalát is, de a Nagy-Dunát csak sejteni lehet az ártéri erdő mögött. Tavaszi séta az árvízvédelmi töltésen, de egyáltalán nem unalmas, majd a meglepően szép Szigetcsép után egy csúf mellényúlás, büntikörrel – ez a Pest megyei piros túra harmadik felvonása. Ezen a szakaszon végre bizonyítást nyert, hogy nem én vagyok az egyedüli széles e világon, aki a pirosat járja.

 

Ráckeve „nem szép” részein viszonylag hamar túljut a vándor, ha a Pirosat járja. Természetesen nem kell holmi lepusztult vidékre gondolni, egész egyszerűen túl nagy a kontraszt a Kossuth utca és a kastély környékéhez képest. A HÉV aluljárójától békés, nyugodt kertvárosi övezetben haladtam, később egy kis erecske is csatlakozott. Tombolt a tavasz: a kis – talán névtelen – erecske visszhangzott a kuruttyolástól, hosszas erőfeszítéssel és hatalmas türelemmel sikerült is a „delikvenst” lencsevégre kapni.

A Gárdonyi utca erecskéje

A Felső utca után az út a Csepel-sziget belsejébe vezetett. Kisebb tanyacsoport után – itt érdekes, csonkolt füzekből álló kerítést is láttam az egyik háznál – következett a buckavidék. Elhagyott tanyák helye, amire már csak egy-egy facsoport emlékeztet, és homokdombocskák, turzások ide vagy oda – itt-ott nádas lengedezett a szélben. Ráckeve Újhegy nevű részén jártam, egy ideig elkísérte utamat az elektromos vezeték, aztán az egyik oszlopnál egyszer csak vége szakadt. Ez lenne a civilizáció vége?

A piros jelzést ugyan az árvízvédelmi töltéssel párhuzamos, alatta futó földútra jelölték ki, de érdemesebb odafent menni. A Nagy-Duna ugyan innen sem látszik, de sokkal jobban élvezhető a tavaszi ártéri erdő madárdala. A nyárfák szinte egy gótikus katedrális akusztikájával – ezt gyerekkoromban volt szerencsém augusztus esti tücsökzenével is élvezni – erősítik fel, olvasztják egybe a sokféle madár dalát, csivitelését, harsogását.

 

Ártéri erdő húzódik a töltés mindkét oldalán, a madárdal körbeölelt

Itt, a gát tetején történt a bevezetőben említett találkozás is. Egy – hozzám hasonlóan – magányos vándor közeledett felém. Illendő köszönés után megbeszéltük, kire mi vár az út hátralevő részén, aztán jó túrázást kívánva folytattuk utunkat, ki erre, ki arra. Egy árnyasabb résznél – ahol a sárga négyzet jelzés visszavezet Ráckeve-Újhegyre – ültem le pihenni, falatozni. Rikító narancssárga sapkámat (egy bükki táborozás emléke, majd erről a táborról is lesznek bőven beszámolók) egy oszlopra biggyesztve száradni, vettem észre, hogy bizony potyautasom is volt: egy bundásbogár vitette magát velem, ki tudja, mióta már.

Lassan, de biztosan közeledtem Szigetújfaluhoz. A töltés mentett oldalán rozzant gátőrház (talán hajléktalanok lakják most?) fogadott, mellette egy szép lassan a talajjal eggyé vált ladik, amely ki tudja, mikor érzett utoljára vizet deszkái alatt. A Duna felőli oldalon gazos, fűvel benőtt vízmérce, bár a következő évi hatalmas dunai árvíz idején talán be is töltötte eredeti feladatát. A folyó él, dolgozik, és szépen lassan feltölti a valaha vízjárta partokat, míg medret máshol mélyít magának. A HÉV síneitől a Nagy-Duna partjára vezető jelzés már jó előre mutatta: Szigetújfaluba értem. A turistautak kereszteződésénél, a töltésoldalban kis pihenőhely, helyiek építhették ki maguknak.

Pihenőhely Szigetújfalunál

Már az Árpádok korában is említett, a török kiűzése után rácokkal, majd svábokkal betelepült, régi arcát meglepően megőrzött település Szigetújfalu. Temploma a középkori ferences monostor helyén épült Mária Terézia idején, régi iskolájának a falán is megvan az alapítás emléktáblája. Fotózgatásomat látva egy helybeli még szólt is, mit érdemes felkeresni, lefényképezni. A falut a temető mellett hagytam el, „nyájas közönség”, azaz egy birkanyáj szurkolt a folytatáshoz.

 Szigetújfalu temploma

Jobb lett volna pedig, ha rendesen megnézem a térképet: egy nyiladéknak is gyenge, bozótos szakaszon kellett volna átküzdenem magam a HÉV sínpárjáig, ehelyett a kijárt úton maradva szó szerint bekeveredtem az erdőbe. Az út végül egy magaslesnél végződött, szerencsére épp elég vastag törzsű fa volt a környéken, hogy fejemet beléjük verjem.

E tiszteletkör megtétele után már tudtam, hogy a valódi kört a Nagy-Duna felé aznap nem lesz időm végigjárni. Szakasz azonban nem maradhat kihagyatlan: a következő túrát ezzel a „büntikörrel” kezdtem. Lássuk csak, merre is kellett volna menni a tévelygés helyett: az Egyetemi tangazdaság volt HÉV-megállójánál fordul balra, a Nagy-Duna felé az út, itt a tangazdasági szőlők mentén haladva értem el a természetvédelmi terület határát jelző táblát. Ismét gyerekkori, dunai emlékek bukkantak a felszínre, vízkivételi mű, vízműkutak közé értem.

Vízműkutak a Duna partjához közel

Az ártéri erdőből kiérve ismét szántóföldek között vezetett az út, a Duna túlpartján magasodó százhalombattai olajfinomító is egyre kisebbnek és kisebbnek tűnt, amikor hátra-hátranéztem. Szigetcsép HÉV-állomása már közel volt, ezzel a szakasz vége is.

A túra – eltévedés ide vagy oda – mindenképp jutalomsörrel zárul. Áprilisban az utat végül le kellett rövidítenem, a szigetcsépi HÉV-állomás melletti büfében, a szokásos pótlóbuszra várva elkortyolgattam egy hideg sört. A büntikör, amelyet a következő szakasz elején, szeptemberben jártam végig, természetesen még ennek az etapnak a része lett volna, ám akkor Szigetcsépen mindenféle szomjoltás nélkül haladtam át, tovább, Taksony felé.

A túra teljes fotóalbuma itt látható.