Pest megyei piros 3. szakasz, Ráckeve–Szigetcsép 2012. április 30.
A vízpartról a szigeti buckákig, érintve a Csepel-sziget túloldalát is, de a Nagy-Dunát csak sejteni lehet az ártéri erdő mögött. Tavaszi séta az árvízvédelmi töltésen, de egyáltalán nem unalmas, majd a meglepően szép Szigetcsép után egy csúf mellényúlás, büntikörrel – ez a Pest megyei piros túra harmadik felvonása. Ezen a szakaszon végre bizonyítást nyert, hogy nem én vagyok az egyedüli széles e világon, aki a pirosat járja.
Ráckeve „nem szép” részein viszonylag hamar túljut a vándor, ha a Pirosat járja. Természetesen nem kell holmi lepusztult vidékre gondolni, egész egyszerűen túl nagy a kontraszt a Kossuth utca és a kastély környékéhez képest. A HÉV aluljárójától békés, nyugodt kertvárosi övezetben haladtam, később egy kis erecske is csatlakozott. Tombolt a tavasz: a kis – talán névtelen – erecske visszhangzott a kuruttyolástól, hosszas erőfeszítéssel és hatalmas türelemmel sikerült is a „delikvenst” lencsevégre kapni.
A Gárdonyi utca erecskéje
A Felső utca után az út a Csepel-sziget belsejébe vezetett. Kisebb tanyacsoport után – itt érdekes, csonkolt füzekből álló kerítést is láttam az egyik háznál – következett a buckavidék. Elhagyott tanyák helye, amire már csak egy-egy facsoport emlékeztet, és homokdombocskák, turzások ide vagy oda – itt-ott nádas lengedezett a szélben. Ráckeve Újhegy nevű részén jártam, egy ideig elkísérte utamat az elektromos vezeték, aztán az egyik oszlopnál egyszer csak vége szakadt. Ez lenne a civilizáció vége?
A piros jelzést ugyan az árvízvédelmi töltéssel párhuzamos, alatta futó földútra jelölték ki, de érdemesebb odafent menni. A Nagy-Duna ugyan innen sem látszik, de sokkal jobban élvezhető a tavaszi ártéri erdő madárdala. A nyárfák szinte egy gótikus katedrális akusztikájával – ezt gyerekkoromban volt szerencsém augusztus esti tücsökzenével is élvezni – erősítik fel, olvasztják egybe a sokféle madár dalát, csivitelését, harsogását.
Ártéri erdő húzódik a töltés mindkét oldalán, a madárdal körbeölelt
Itt, a gát tetején történt a bevezetőben említett találkozás is. Egy – hozzám hasonlóan – magányos vándor közeledett felém. Illendő köszönés után megbeszéltük, kire mi vár az út hátralevő részén, aztán jó túrázást kívánva folytattuk utunkat, ki erre, ki arra. Egy árnyasabb résznél – ahol a sárga négyzet jelzés visszavezet Ráckeve-Újhegyre – ültem le pihenni, falatozni. Rikító narancssárga sapkámat (egy bükki táborozás emléke, majd erről a táborról is lesznek bőven beszámolók) egy oszlopra biggyesztve száradni, vettem észre, hogy bizony potyautasom is volt: egy bundásbogár vitette magát velem, ki tudja, mióta már.
Lassan, de biztosan közeledtem Szigetújfaluhoz. A töltés mentett oldalán rozzant gátőrház (talán hajléktalanok lakják most?) fogadott, mellette egy szép lassan a talajjal eggyé vált ladik, amely ki tudja, mikor érzett utoljára vizet deszkái alatt. A Duna felőli oldalon gazos, fűvel benőtt vízmérce, bár a következő évi hatalmas dunai árvíz idején talán be is töltötte eredeti feladatát. A folyó él, dolgozik, és szépen lassan feltölti a valaha vízjárta partokat, míg medret máshol mélyít magának. A HÉV síneitől a Nagy-Duna partjára vezető jelzés már jó előre mutatta: Szigetújfaluba értem. A turistautak kereszteződésénél, a töltésoldalban kis pihenőhely, helyiek építhették ki maguknak.
Pihenőhely Szigetújfalunál
Már az Árpádok korában is említett, a török kiűzése után rácokkal, majd svábokkal betelepült, régi arcát meglepően megőrzött település Szigetújfalu. Temploma a középkori ferences monostor helyén épült Mária Terézia idején, régi iskolájának a falán is megvan az alapítás emléktáblája. Fotózgatásomat látva egy helybeli még szólt is, mit érdemes felkeresni, lefényképezni. A falut a temető mellett hagytam el, „nyájas közönség”, azaz egy birkanyáj szurkolt a folytatáshoz.
Szigetújfalu temploma
Jobb lett volna pedig, ha rendesen megnézem a térképet: egy nyiladéknak is gyenge, bozótos szakaszon kellett volna átküzdenem magam a HÉV sínpárjáig, ehelyett a kijárt úton maradva szó szerint bekeveredtem az erdőbe. Az út végül egy magaslesnél végződött, szerencsére épp elég vastag törzsű fa volt a környéken, hogy fejemet beléjük verjem.
E tiszteletkör megtétele után már tudtam, hogy a valódi kört a Nagy-Duna felé aznap nem lesz időm végigjárni. Szakasz azonban nem maradhat kihagyatlan: a következő túrát ezzel a „büntikörrel” kezdtem. Lássuk csak, merre is kellett volna menni a tévelygés helyett: az Egyetemi tangazdaság volt HÉV-megállójánál fordul balra, a Nagy-Duna felé az út, itt a tangazdasági szőlők mentén haladva értem el a természetvédelmi terület határát jelző táblát. Ismét gyerekkori, dunai emlékek bukkantak a felszínre, vízkivételi mű, vízműkutak közé értem.
Vízműkutak a Duna partjához közel
Az ártéri erdőből kiérve ismét szántóföldek között vezetett az út, a Duna túlpartján magasodó százhalombattai olajfinomító is egyre kisebbnek és kisebbnek tűnt, amikor hátra-hátranéztem. Szigetcsép HÉV-állomása már közel volt, ezzel a szakasz vége is.
A túra – eltévedés ide vagy oda – mindenképp jutalomsörrel zárul. Áprilisban az utat végül le kellett rövidítenem, a szigetcsépi HÉV-állomás melletti büfében, a szokásos pótlóbuszra várva elkortyolgattam egy hideg sört. A büntikör, amelyet a következő szakasz elején, szeptemberben jártam végig, természetesen még ennek az etapnak a része lett volna, ám akkor Szigetcsépen mindenféle szomjoltás nélkül haladtam át, tovább, Taksony felé.
A túra teljes fotóalbuma itt látható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése