Pest megyei piros 6. szakasz: Ócsa–Csévharaszt 2013. április 20.
Ócsán folytatjuk, a falu barátságosabb arcával: műemlék református templom, tájház és a régi falu, a szőlőhegy – és hogy mi jön utána? Homok, homok és homok. Mégsem ez a szakasz érdemli meg a Sivatagi show címet, ugyanis itt az erdők, majd a csévharaszti borókás teljesen egyedi jelleget adnak a tájnak.
Ócsán ismét meg kellett tennem a „fölösleges” másfél kilométert a vasútállomástól a piros jelzésig. Ami ezután következett, maximálisan kárpótolt ezért a pluszért. Előbb a katolikus, majd a református templom, régi házak, emlékművek, az egy évszázaddal ezelőtti kép halvány visszatükröződései. A Szőlőhegyen sem volt másképp: a hétvégi telkekre parcellázott dombon nem volt nehéz elképzelni a tavaszi munkákat végző, sürgő-forgó gazdákat, akik behívják a fáradt vándort egy pohárkára a pincébe.
Ócsa látképe a Szőlőhegyről
Az út a dombról a Cirjáki-erdő mellé kanyarodik. Habár ez tulajdonképpen a „mezővédő erdősáv” szerepét tölti be, de valahogy mégis olyan érzetet keltett, mintha mögötte folyó, vagy más, nagyobb vízfelület húzódna. Talán még a szigetújfalui Duna-töltés hangulata köszönt vissza bennem, vagy talán egy, a fák alatt megbúvó, nagyobbacska tócsa? Esetleg maga a tavasz, a tavaszi hangulat, a zöld, a madárdal, a pezsdülés?
A lajosmizsei vasútvonalat keresztezve még egy darabig elkísértek az emberjárta helyek: az Újszőlőhegyen, majd az M5-ös autópálya felüljáróján átérve már csak néhány ház, az úgynevezett Prolipakony után a széles Gombosi-erdőbe fordult az út. A homoki erdők minden szépsége benne van ebben a tájban, a telepített fafajtáktól függetlenül. Nyár, akác, fenyő váltogatja egymást, öregebb erdők és új telepítések egyaránt vannak.
A Gombosi-erdőben
Nem mondhatom, hogy a homokban sétálás annyira könnyű volt, de az előző szakasz borzalmait maximálisan feledtetni tudta. Egymást derékszögben keresztező nyiladékokon tekergett az út ide-oda, majd az északi irányt stabilan felvéve fordult a gombosi vadászház felé. A vadászház előtt nagyobbacska rétbe, az út túloldalán pihenő kirándulócsoportba botlottam. Újabb bizonyítéka annak, hogy nemcsak én járom egyedül a Pest megyei piros utat! Szokás szerint itt is a tapasztalatok megvitatása következett: ők Csévharaszt felől jöttek, én meg épp oda tartottam. A hír, miszerint a jelzések eléggé esetlegesek a borókásban, nem vigasztalt, de aztán magam is szembesültem ezzel.
Addig nem is volt gond, míg az út egyszer csak jobbra, keletnek nem fordult. Utána viszont egy kicsike elbizonytalanodás elég volt ahhoz, hogy – mint később kiderült – a párhuzamos úton haladjak tovább. Előbb sűrű, fiatal fenyves, amelyből zörgés, motoszkálás hallatszott (sajnos a hangok forrását nem sikerült megpillantani, őz volt-e, vagy vaddisznó, nem tudom), majd épp vágás alatt álló öregebb erdő mellett ment az út, a jelzést itt még annyira nem is hiányoltam. Aztán amikor egy felhagyott sorompónál sikerült visszatérni a piros sávra, majd nem sokkal odébb ismét elveszteni azt, már nem is csodálkoztam.
A csévharaszti ősborókásban
Az ősborókást egyes források az egyetlen megmaradt ilyen jellegű társulásnak említik, mások a török korban kiirtott pusztai tölgyesek, az újraerdősülést megakadályozó marhahajtás eredményének tartják. A természetes (vagy aközeli) társulás jelenleg a borókás-fehérnyáras, ezt szeretnék most a tájidegen fenyvesek kivágásával – legalábbis részlegesen – visszaállítani. Az igazi növényritkaság, a tartós szegfű megmentésére is külön programot indítottak, hogy ez a növény nevéhez illően valóban tartós legyen.
A piros jelzés Csévharaszt nyugati sarkát érinti csupán, a falu sűrűbben lakott részeinek szélén levő buszfordulóig a piros négyzet jelzés vezet. A térképet böngészve – elhatároztam, hogy a borókásban teszek majd később egy nagyobb túrát is – mosolyra fakasztott a táj alig kiemelkedő homokbuckáira vezető kék, illetve piros háromszög jelzés – hova mekkora hegycsúcsot adott a természet, ugyebár...
A túra teljes fotóalbuma itt nézhető meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése