Csak úgy sétálgatok – Először a magasban

Magas-Tátra, 1992 július

Szégyen, de a pontos dátumot nem írtam fel sehova, még a képek hátuljára sem. Még mindig 1992-ben járunk, az eszköz továbbra is a családi FED-2, és irány a Tátra! Először láttam közelről igazi magashegységet, még ha csúcstámadások és komolyabb felkészülést igénylő túrák nem is voltak. A blogban (és az albumban) szereplő pár fotó két túrát idéz fel.

Volt katonatársammal, feleségével és egy gyerekkori barátommal, na meg egy Trabanttal indultunk neki a Tátrának 1992 júliusán. A tátracsorbai kempingben, sátorban laktunk, amikor felmentünk a hegyek közé, a Csorba-tóig közlekedő fogaskerekű vasút volt a közlekedési eszköz.

Ha jól emlékszem a képek alapján, először csak felszaladtunk a Poprádi-tóhoz, mintegy akklimatizálódás gyanánt, a közelben levő jelképes temetőben (ahol minden turistának, hegymászónak van emlékhelye, aki a Magas-Tátrában vesztette életét) megpróbáltam megkeresni az 1982-ben lavinabalesetben elhunyt három barlangász: Lukács László, Vidics Zoltán és Szép Tímea emlékhelyét, de nem találtam – legközelebb majd jobban körülnézek.

Menedékház a Poprádi-tónál

 

Először, ami meglepett, az utak kiépítése. A szlovák (akkor még csehszlovák, de csak pár percig) turistajelzések, útbaigazító táblák már akkor is példásak voltak, ezekhez hasonlót itt csak mostanában, az új Kék kör-jelzésekkel tudtunk elkészíteni. A turistautak kőlapokkal és -tömbökkel burkoltak, ami a figyelmetlenebb túrázónak (és annak, aki mondjuk sportcipőben indul neki) akár a bokájába is kerülhet.

Az emlékek (és a fényképek) alapján visszakutatva a következő napon Csorba-tótól  Tátraszéplakig utaztunk az elektricskával, majd a Felkai-völgyben a Sziléziai házig, onnan a piros jelzésű Magistrálán a Batizfalvi-tóig túráztunk, és Felsőhágiban ért véget az út, szintén a vasútállomáson.

A Felkai-völgy sétaútjának tetején az őszinte meglepetés fogadott: menedékház helyett (gyanánt) modern szálloda fent a  hegyen, csak gyalogosan megközelíthetően! Akkor persze még a „tátrai serpákról” sem tudtam semmit. Aztán kiderült: a régi Sziléziai ház 1962-ben leégett, a mostani épületet 1968-ban adták át. A Felkai-tó körbejárása után pedig következett a legendás tátrai turistaút, a piros jelzésű Magistrála útvonala balra, nyugatnak fordulva, fentről a Gerlachfalvi-csúcs, a Kárpátok legmagasabb hegye figyelt.

A Felkai-tó partján

A nyitottabb részeken át lehetett látni a Vág völgyén túlra, az Alacsony-Tátra halmaiig, majd egy szempillantás múlva záródtak a felhők, és sűrű tejfölben haladtunk, az út nagy lépőköveinek kísérteties visszhangjától kísérve. A Batizfalvi-tó újabb élmény volt: kopár, itt-ott hófoltos hegyoldalak között csillogó kék víz, belőle, mint két sziget, két hatalmas kőtömb állt ki. „Újszülöttként” minden új volt, amit egy magashegység csak nyújthatott.

Az igazi nagy falat a második túra volt: Csorba-tótól a Fátyol-vízesés érintésével (jó kis kapaszkodóláncos rész, a Rám-szakadékot leszámítva akkor láttam először ilyesmit) a Lorenz-hágón átlépve (szó szerint), a Wahlenberg-tavak érintésével a Szoliszkói-házig (a tátrai káposztalevest azóta is imádom), és vissza Csorba-tóig gyalogoltunk.

A vízesés aljáig kényelmes, itt-ott fenyőgyökerekkel tarkított út vezetett, majd következett a feketeleves. A fal elvileg lánc nélkül sem okozhatna különösebb nehézséget – ha száraz lenne. A permetező víz miatt csúszóssá lett sziklákon azonban kell mindenképp a biztosítás, és felérve maga a csoda várt. A törpefenyőövet elegánsan kifelejtette ez az útvonal, a fák közül egyből a sziklás területre kellett felmászni. Visszatekintve pedig úgy éreztem, mintha valóban a világ végén lógatnám le a lábamat, a tavon túl pillantva maga a nagy semmi, az üresség látszott csupán.

Alant a nagy semmi

Innentől az igazi magashegység következett. Egyre jobban szűkülő völgy, egyre magasabb és vadabb hegyoldalakkal szegélyezve, július ellenére itt-ott hófoltokkal. Egy – látszólag – örökre befagyott tó (Döller-tó) után a jelzés élesen balra és meredeken felfelé kanyarodott, közeledtünk a Lorenz-hágóhoz. A hágó olyan, mintha egy kerítésen mászna át az ember: pengeéles sziklafal, két oldalán kapaszkodóláncokkal könnyítve az utat. A sziklaél tetején ücsörögve aztán varázslatos panoráma bontakozott ki, a Wahlenberg-tavak látványa.

Panoráma a Lorenz-hágóból

Az út innen már könnyed volt, fokozatosan ereszkedett a sziklák, majd a törpefenyők között, egy kis, épp hogy csörgedező, jéghideg vizű forrás után a Szoliszkó-házhoz értünk. A macskaugrásnyira levő hegycsúcsra már nem sok energiánk volt felmenni, inkább a legendásan finom tátrai káposztalevest kanalaztuk a ház vendéglőjében, sörrel leöblítve, majd visszasétáltunk a Csorba-tóhoz.

Könnyednek tűnő kis túrák voltak tehát,  kétezer méter fölé csak a Lorenz-hágóban mentünk, igazság szerint a nyaralás és a kirándulás közötti kis átmenet volt inkább. Kis kóstoló egy igazi magashegységből, aminek érdemi folytatása azóta sem lett, egy-két kisebb látogatástól eltekintve.

A túra teljes fotóalbuma itt található.

Csak úgy sétálgatok – Zemplén, 1992

Sátoraljaújhely–Boldogkőváralja, 1992. április 26–május 2.

 

Természetesen nem az első túra az életemben, de mindenképp az első, amiről szinte teljes fotódokumentáció van. Még filmes géppel készült, ma, a digitális világban nem negyvenhárom, hanem több száz fotó született volna. A lényeg talán így is átjöhet.

Mint mindent, ezt a túrát is a Másfélmillió lépés inspirálta. Édesapámmal ketten, „hátunkon a házunk” módszerrel vágtunk neki 1992 áprilisának végén a Zemplénnek, a sátoraljaújhelyi vasútállomásról kiindulva. Hátizsák (szigorúan csővázas), benne a sátor (kínai gyártmányú „kutyaól”, műanyag fóliával megerősítve az eső ellen), hálózsák (ez már pehely), na és élelmiszer. Közel egyheti konzerv, kenyeret meg az útba eső falvakban vásároltunk. Aztán a konzervek kérdésére és a falusi boltok választékára még visszatérek...

A Zsólyomka-völgyön, a zöld jelzésen indultunk tehát Sátoraljaújhelyről, és utána következett – Rockenbauerékkel ellentétes irányban – az Országos Kék. Fénykép erről a szakaszról, a felfelé kapaszkodásról, a Másfél millióban említett „négy nyeregről” nem készült, csak első táborunkról, a Nagypál-kútnál.

Tábor a Nagypál-kútnál

A Zemplén – vulkanikus hegység lévén – telis-tele van forrásokkal, a hegység többségének gyéren lakott mivolta miatt patakok felső folyásainál is bízvást tábort verhettünk, a vizük kristálytiszta és iható volt. A források még a jelzetlen utak mellett is szépen foglaltak, karbantartottak voltak.A második napon ereszkedtünk le a Hegyközbe.  

A Zemplén keleti vonulatainak falvait érintve (Nagyhuta, Kishuta, Bózsva) jutottunk a széles völgybe. Nagyhután a kocsmában kisebb meglepetést keltettünk a törzsvendégek körében, amikor ketten ittunk egy üveg sört, milliméterre pontosan szétosztva. Az egyikük át is szólt a szomszéd asztaltól: „hát a colostokot (sic) ne hozzam ki?” Azóta sem szeretek sört inni túra közben, elfáraszt, álmosít, lelassít. 

Bózsva (a faluba betérve hatalmas, öreg nyárfa fogadta a vándort egy nyomós kút mellett, vajon megvan-e még?) után a megszüntetett Hegyközi Vasút nyomvonalán vándoroltunk, egyre közelebb Füzérhez. Meglepő volt, hogy macskát Füzérkomlóson láttunk először (pedig van minden faluban, csak úgy látszik, a zempléni macska az átlagnál is csavargósabb természetű), és kutyából is csak az általunk „kelet-zempléni törpekutyának” nevezett apró termetű keverékek ugattak ránk a kerítések mögül.

Sátorhelyünk végül – az egyetlen hely, ahol sem forrás nem volt, sem pedig a patakból nem lehetett inni – a Komlósi-völgyben lett, pazar kilátással a füzéri várra.

 

Feltűnik a füzéri vár

Másnap, április 28-án nyirkos időben osontunk végig Füzér utcáin, egyből a várat megcélozva. A manapság oly nagy elánnal zajló felújításnak akkor még nyoma sem volt (emlékszünk a Másfél millióban elhangzott mondatra: „jöhetnek a törökök, újra várakat építünk”?), a rom a maga felségességében trónolt a hegytetőn. A fal alatt nem sokkal, a sziklák közti csekély termőföldön megkapaszkodva sárga és lila törpe nőszirmok virítottak, felfelé tekintve a látóteret csak a vár szimbólumának is tekintett gótikus kápolnarom zárta le.

A gótikus várkápolna Füzéren

Az idő továbbra sem javult, amikor a Milic-csoportnak nekivágtunk. Csata-rétig viszonylag kényelmesen emelkedő, széles úton, majd a vadászház után az erdőbe bebújó, egyre meredekebb ösvény vezetett fel a Zemplén tetejére. Rockenbaueréknek könnyű volt: ők itt lefelé haladva egyfolytában pásztázhatták, filmezhették a tájat, míg mi nyakunkat tekergetve, vagy az egyre sűrűbb pihenőkön meg-megállva gyönyörködhettünk a tájban. Az emlékmű roncsait (valamiért) nem találtuk, nem is kerestük, a Milicen jártunknak egyetlen bizonyítéka egy régi Országos Kék-tábla, ahol a „végpontja” szót a Lászlótanyáig, majd Hollóházáig hosszabbításkor fehér festékkel kenték le.

Itt kezdődött, és itt fejeződött be hajdan a Kék

A Milicről lefelé ismét szép széles út kanyarog a hegyen, néha pazar kilátással Kassára. Aztán Lászlótanya (a volt Károlyi-kastély még nem volt bekerítve, a parkban álló Kéktúra-emlékművet szabadon meg lehetett csodálni), majd egy gazos lejtőn Hollóháza következett. Kisebb bevásárlás után itt is csak áthúztunk, fel a következő hegyre, amelynek oldalában – a Kréta-patak völgyében – vertünk tábort. Másnap, rövid, lazító séta után az Aranygombos Telkibánya várt.

Telkibánya talán nem tűnik többnek, mint egy átlagos hegyi falu, sokan nem is hallották még a település állandó jelzőjét, vagy ha igen, nem is tudják mire vélni. Trianon előtt az erdélyi, felvidéki bányák el is homályosították ennek a kicsiny, mégis olyan fontos lelőhelynek a képét. Aranyat már az Árpád-házi uralkodók korában bányásztak itt, városi rangra azonban csak Nagy Lajos emelte, 1341-ben. A XVI. századra kimerülni látszottak a telérek, jó kétszáz évvel később Mária Terézia rendelte el a bányák újranyitását. Konczfalva a leggazdagabb telérek közelében, a Vörös-víz felső folyásánál épült a bányászok számára. Az ércek kitermelése véglegesen 1890-ben szűnt meg, bár az 1950-es években átfogó kutatásokat végeztek az esetleges újraindítás érdekében.

Konczfalva romjai

Másnap reggel a patak mellett indultunk Telkibánya felé. Az országút mellett fakad Mátyás király kútja, és mellette Szép Ilonka sírja. Tompa Mihály ide, a Zemplénbe, Vörösmarty a Vértesbe helyezi a legendát, így az „ismeretlen leány sírja” két, egymástól igencsak távol eső helyen is fellelhető az országban. A forrás fölött, a hegyoldalban nyílik a Telkibányai Jegesbarlang. A 23 méter hosszú üreget mesterségesen tágították, jelenleg zárva van, egyesek szerint facsemetéket, mások szerint a vadászok zsákmányát tartják, jegelik benne. Az Országos Barlangnyilvántartásban mindenesetre nem szerepel, talán természetes voltának alig felismerhetősége miatt.

Mátyás király kútja és a jegesbarlang

Telkibányán a múzeumot nem találtuk még nyitva (korán kelős túrákat tartottunk), de élelmiszerboltot és sörözőt igen. Az előbbiben szerettük volna felújítani készleteinket, de újfent meg kellett állapítanunk: faluhelyen nem élnek konzervvel az emberek. A készételek közül csak lencsefőzelék volt a polcokon, igaz, szédítő változatosságban, ami a feltéteket illeti. Lehetett választani, hogy húsgombóccal, vagy pedig lecsókolbásszal dúsított lencsén akarunk-e élni az elkövetkező pár napban, így vettünk mindkét fajtából.

A változatosság kedvéért esőben kapaszkodtunk fel Telkibányáról a Kő-patak völgyében, mellőzve a falu szélén található geológiai feltárást, ahol szép csíkos riolitokat lehet gyűjteni. Egy kisebb nyergen (esőben) áthaladva lefelé vezetett az út, egészen a Dérföldi-forrásig.

A hely nem várt komforttal kecsegtetett minket. A – természetesen – foglalt és jó vizű forrás mellett kiépített tűzrakóhelyre és padokkal is ellátott esőgombára bukkantunk. A sátrakat villámgyorsan felverve az esőgomba széles teteje alatt meg tudtuk szárítani a hátizsákban átnedvesedett holmikat.

Csinos kis táborhely volt! 

Még esőben gyalogoltunk le Rostallóra, aztán az Ördög-völgyön, foltos szalamandráktól és égszínkék meztelencsigáktól kísérve felfelé, egészen a Mlaka-rétig. Kicsiben tapasztalhattuk itt a medencehatást: a Hegyközben, a Milic-csoport és a Zemplén déli gerince között megszorult, és szakadatlanul öntözte az erdőt a felhőtömeg, odafent, 500 méteren meglepően ragyogó napsütés fogadott minket. Az Istvánkúti-nyírjesben (figyelmeztető tábla ide, szorgos keresgélés oda) egy árva viperát nem láttunk, pedig az egyik kiemelt élőhelye az országban, és a kíváncsi ember bizony keresné, ha csak egyetlen fotó erejéig is. Úgy tartják, nem pech, hanem szerencse, ha megpillantunk egyet e védett hüllők közül.

A Pengő-kő tetejére természetesen fel kellett mászni az odatámasztott, eléggé stabilnak tűnő falétrán, majd a Dorgó fenyveseiben kezdtük meg a lassú ereszkedést, közben jobbra-balra tekingetve táborhely után. A Puskás-patak felső folyásánál (a víz krisztálytiszta volt, nem sokkal feljebb fakadt egy foglalatlan forrásból), csodálatos ibolyamezőn vertünk végül sátrat.

Másnap Regéc várában igazán ragyogó napsütés várt. A kora hajnali táborbontás után a várhoz vezető kék romjelzés kiindulópontja melletti kis asztalkánál reggeliztünk, majd irány az akkor még igencsak romos (bár kitisztított, kigazolt) erősség. Azóta gyakorlatilag újjáépítették, talán érdekes az alábbi képet megszemlélni: ilyen volt bő húsz évvel ezelőtt!

Várfal és ragyogó égbolt Regécen

Mogyoróska után, az Arka-patak völgyében már kifejezetten nyári melegben gyalogoltunk, ám a lábáztatást szívesen kihagytuk volna. A kék jelzés ugyanis többször kelt át a patak egyik partjáról a másikra, hol mocsarassá taposott tehénlegelőn, hol pedig a vízben álló, igen hiányos köveken.

Az utolsó állomás a boldogkői vár volt, gyors körbeszaladás (ittunk-e ünnepi sört a vár büféjében vagy sem, erre igazság szerint már nem emlékszem) a falakon belül, és jött a szó szerinti célegyenes. Azaz az országút, árnyék nélkül, az egyre melegebb időben, a boldogkői vasútállomásig. Vonat, átszállás Szerencsen, késő esti érkezés a Keletibe, egy gyors virágvásárlás Anyák napjára, és aztán tényleg elmúlt ez az egyhetes varázslat. 

A túra teljes fotóalbuma itt látható

Csak úgy sétálgatok – a kis-Remete-kör

Remete-szurdok és környéke, 2015. november 6.

Könnyednek tűnő kis séta a Budai-hegyekben, egyrészt nosztalgikus, másrészt jövőbe mutató. Jó tizenöt éve ugyanis a környéket keresztül-kasul bejártuk társaimmal új, feltárásra váró barlangok után kutatva, továbbá a Kék kör általam megválasztott útiránya pont errefelé érkezik majd záró szakaszához...valamikor.

Máriaremete, a Csatlós utca vége. Autóval eddig, és ne tovább: természetadta sorompó, egy hatalmas kőtömb zárja el az utat a kíváncsi (és fölöttébb kényelmes) emberek elől. Ha erre akarsz továbbmenni vándor, használd természet adta lehetőségedet, a lábaidat!

Még az „útzáró sorompó” is a tájba illik

Ezen a szép novemberi napon nem a szurdoknak vettük az irányt, hanem balra felfelé, a kék körsétaút jelzésen. Itt-ott a fákon még láthatóak a régi, piros körsétaút jelzései is, aztán a Hosszú-erdő-hegy orrára felkapaszkodva fokozatosan eltűnnek. Ha már a kék: talán nehezen hihető, de a Budai-hegységnek ezt a részét az Országos kék jelzés csak 1985 óta érinti, előtte a mai sárga nyomvonalán haladt Zsíros-hegytől Máriaremetéig. 

A lehullott levelek miatt szinte csak sejteni lehetett az ösvényt, és a kaptató is jobban megszuszogtatott, mint ahogy ezt a térkép alapján gondolta volna az ember. A Hosszú-erdő-hegy orrán felfelé viszont – az út egy darabig a házak kerítése mentén halad – lépésről lépésre lehetett gyönyörködni a hegyvidék panorámájában, „átnézve” a Kék távolabbi, az első szakaszban bejárt részeire.

Napsütötte őszi erdő a Hosszú-erdő-hegy oldalában

A hegy délkeleti végén, némi lejtő után síkba hajlott az út. Kényelmesen lehet haladni egész Remeteszőlősig. Sziklakibúvások jelezték a Rácskai-kőfejtő közelségét, amelynek barlangját annak idején még kutatni is próbáltuk, a remélt hatalmas rendszer feltárása helyett azonban jó néhány, a bányameddőből gyűjthető lemezes kalcittal lettünk csupán gazdagabbak.

A nem régóta önálló Remeteszőlős szélső házai mellett fordult „irányba”, a Remete-szurdok felé az út. Ahogy a napsütötte hegyoldalt elhagytuk, az árnyas, mély szurdokban nagyjából tíz fokkal hűvösebb idő fogadott. Ha már a Szurdok, nem lehet szótlanul elmenni dr. Pápa Miklós emléke (és emléktáblája) mellett. A Társadalmi Erdei Szolgálat létrehozója, a Budai-hegység második világháború utáni útikalauzainak szerzője (az utolsó, 1982-ben kiadott már posztumusz: a kéziratok alapján rendezte sajtó alá a közelmúltban elhunyt turista és barlangkutató, dr. Dénes György), aki nem érhette meg, hogy szeretett Szurdokában az Országos kék jelzés vezethessen.

A Remete-szurdok útjain

A szurdokot az Ördög-árok igen jól karsztosodó dachsteini mészkőbe vájta, a szakadék felső peremén található Hétlyuk-zsombolytól a régészeti leleteiről is híres Remete-barlangig összesen tizennégy kisebb-nagyobb üreget ismernek a barlangkutatók. A lehetőségek határtalanok, még ha e sorok írójának (természetesen kutatócsoport tagjaként) évek alatt sem sikerült komolyabb áttörést elérnie a remélt „Nagy-Remete-rendszer” megtalálásában.

Pápa Miklós emléktáblájától szelídült a völgy, az oldalfalak egyre távolabb és távolabb kerültek,  meredekségük is enyhült, a völgytalp is egyre lankásabbá vált, szinte a Városligetbe illő széles sétánnyá változott a turistaút. Egyszer csak elértük a hegyoldalban vezető kék körjelzést, majd az Ördög-árok hídját: körbeértünk.

A túra teljes fotógalériája itt található.