Csak úgy sétálgatok – Zemplén, 1992

Sátoraljaújhely–Boldogkőváralja, 1992. április 26–május 2.

 

Természetesen nem az első túra az életemben, de mindenképp az első, amiről szinte teljes fotódokumentáció van. Még filmes géppel készült, ma, a digitális világban nem negyvenhárom, hanem több száz fotó született volna. A lényeg talán így is átjöhet.

Mint mindent, ezt a túrát is a Másfélmillió lépés inspirálta. Édesapámmal ketten, „hátunkon a házunk” módszerrel vágtunk neki 1992 áprilisának végén a Zemplénnek, a sátoraljaújhelyi vasútállomásról kiindulva. Hátizsák (szigorúan csővázas), benne a sátor (kínai gyártmányú „kutyaól”, műanyag fóliával megerősítve az eső ellen), hálózsák (ez már pehely), na és élelmiszer. Közel egyheti konzerv, kenyeret meg az útba eső falvakban vásároltunk. Aztán a konzervek kérdésére és a falusi boltok választékára még visszatérek...

A Zsólyomka-völgyön, a zöld jelzésen indultunk tehát Sátoraljaújhelyről, és utána következett – Rockenbauerékkel ellentétes irányban – az Országos Kék. Fénykép erről a szakaszról, a felfelé kapaszkodásról, a Másfél millióban említett „négy nyeregről” nem készült, csak első táborunkról, a Nagypál-kútnál.

Tábor a Nagypál-kútnál

A Zemplén – vulkanikus hegység lévén – telis-tele van forrásokkal, a hegység többségének gyéren lakott mivolta miatt patakok felső folyásainál is bízvást tábort verhettünk, a vizük kristálytiszta és iható volt. A források még a jelzetlen utak mellett is szépen foglaltak, karbantartottak voltak.A második napon ereszkedtünk le a Hegyközbe.  

A Zemplén keleti vonulatainak falvait érintve (Nagyhuta, Kishuta, Bózsva) jutottunk a széles völgybe. Nagyhután a kocsmában kisebb meglepetést keltettünk a törzsvendégek körében, amikor ketten ittunk egy üveg sört, milliméterre pontosan szétosztva. Az egyikük át is szólt a szomszéd asztaltól: „hát a colostokot (sic) ne hozzam ki?” Azóta sem szeretek sört inni túra közben, elfáraszt, álmosít, lelassít. 

Bózsva (a faluba betérve hatalmas, öreg nyárfa fogadta a vándort egy nyomós kút mellett, vajon megvan-e még?) után a megszüntetett Hegyközi Vasút nyomvonalán vándoroltunk, egyre közelebb Füzérhez. Meglepő volt, hogy macskát Füzérkomlóson láttunk először (pedig van minden faluban, csak úgy látszik, a zempléni macska az átlagnál is csavargósabb természetű), és kutyából is csak az általunk „kelet-zempléni törpekutyának” nevezett apró termetű keverékek ugattak ránk a kerítések mögül.

Sátorhelyünk végül – az egyetlen hely, ahol sem forrás nem volt, sem pedig a patakból nem lehetett inni – a Komlósi-völgyben lett, pazar kilátással a füzéri várra.

 

Feltűnik a füzéri vár

Másnap, április 28-án nyirkos időben osontunk végig Füzér utcáin, egyből a várat megcélozva. A manapság oly nagy elánnal zajló felújításnak akkor még nyoma sem volt (emlékszünk a Másfél millióban elhangzott mondatra: „jöhetnek a törökök, újra várakat építünk”?), a rom a maga felségességében trónolt a hegytetőn. A fal alatt nem sokkal, a sziklák közti csekély termőföldön megkapaszkodva sárga és lila törpe nőszirmok virítottak, felfelé tekintve a látóteret csak a vár szimbólumának is tekintett gótikus kápolnarom zárta le.

A gótikus várkápolna Füzéren

Az idő továbbra sem javult, amikor a Milic-csoportnak nekivágtunk. Csata-rétig viszonylag kényelmesen emelkedő, széles úton, majd a vadászház után az erdőbe bebújó, egyre meredekebb ösvény vezetett fel a Zemplén tetejére. Rockenbaueréknek könnyű volt: ők itt lefelé haladva egyfolytában pásztázhatták, filmezhették a tájat, míg mi nyakunkat tekergetve, vagy az egyre sűrűbb pihenőkön meg-megállva gyönyörködhettünk a tájban. Az emlékmű roncsait (valamiért) nem találtuk, nem is kerestük, a Milicen jártunknak egyetlen bizonyítéka egy régi Országos Kék-tábla, ahol a „végpontja” szót a Lászlótanyáig, majd Hollóházáig hosszabbításkor fehér festékkel kenték le.

Itt kezdődött, és itt fejeződött be hajdan a Kék

A Milicről lefelé ismét szép széles út kanyarog a hegyen, néha pazar kilátással Kassára. Aztán Lászlótanya (a volt Károlyi-kastély még nem volt bekerítve, a parkban álló Kéktúra-emlékművet szabadon meg lehetett csodálni), majd egy gazos lejtőn Hollóháza következett. Kisebb bevásárlás után itt is csak áthúztunk, fel a következő hegyre, amelynek oldalában – a Kréta-patak völgyében – vertünk tábort. Másnap, rövid, lazító séta után az Aranygombos Telkibánya várt.

Telkibánya talán nem tűnik többnek, mint egy átlagos hegyi falu, sokan nem is hallották még a település állandó jelzőjét, vagy ha igen, nem is tudják mire vélni. Trianon előtt az erdélyi, felvidéki bányák el is homályosították ennek a kicsiny, mégis olyan fontos lelőhelynek a képét. Aranyat már az Árpád-házi uralkodók korában bányásztak itt, városi rangra azonban csak Nagy Lajos emelte, 1341-ben. A XVI. századra kimerülni látszottak a telérek, jó kétszáz évvel később Mária Terézia rendelte el a bányák újranyitását. Konczfalva a leggazdagabb telérek közelében, a Vörös-víz felső folyásánál épült a bányászok számára. Az ércek kitermelése véglegesen 1890-ben szűnt meg, bár az 1950-es években átfogó kutatásokat végeztek az esetleges újraindítás érdekében.

Konczfalva romjai

Másnap reggel a patak mellett indultunk Telkibánya felé. Az országút mellett fakad Mátyás király kútja, és mellette Szép Ilonka sírja. Tompa Mihály ide, a Zemplénbe, Vörösmarty a Vértesbe helyezi a legendát, így az „ismeretlen leány sírja” két, egymástól igencsak távol eső helyen is fellelhető az országban. A forrás fölött, a hegyoldalban nyílik a Telkibányai Jegesbarlang. A 23 méter hosszú üreget mesterségesen tágították, jelenleg zárva van, egyesek szerint facsemetéket, mások szerint a vadászok zsákmányát tartják, jegelik benne. Az Országos Barlangnyilvántartásban mindenesetre nem szerepel, talán természetes voltának alig felismerhetősége miatt.

Mátyás király kútja és a jegesbarlang

Telkibányán a múzeumot nem találtuk még nyitva (korán kelős túrákat tartottunk), de élelmiszerboltot és sörözőt igen. Az előbbiben szerettük volna felújítani készleteinket, de újfent meg kellett állapítanunk: faluhelyen nem élnek konzervvel az emberek. A készételek közül csak lencsefőzelék volt a polcokon, igaz, szédítő változatosságban, ami a feltéteket illeti. Lehetett választani, hogy húsgombóccal, vagy pedig lecsókolbásszal dúsított lencsén akarunk-e élni az elkövetkező pár napban, így vettünk mindkét fajtából.

A változatosság kedvéért esőben kapaszkodtunk fel Telkibányáról a Kő-patak völgyében, mellőzve a falu szélén található geológiai feltárást, ahol szép csíkos riolitokat lehet gyűjteni. Egy kisebb nyergen (esőben) áthaladva lefelé vezetett az út, egészen a Dérföldi-forrásig.

A hely nem várt komforttal kecsegtetett minket. A – természetesen – foglalt és jó vizű forrás mellett kiépített tűzrakóhelyre és padokkal is ellátott esőgombára bukkantunk. A sátrakat villámgyorsan felverve az esőgomba széles teteje alatt meg tudtuk szárítani a hátizsákban átnedvesedett holmikat.

Csinos kis táborhely volt! 

Még esőben gyalogoltunk le Rostallóra, aztán az Ördög-völgyön, foltos szalamandráktól és égszínkék meztelencsigáktól kísérve felfelé, egészen a Mlaka-rétig. Kicsiben tapasztalhattuk itt a medencehatást: a Hegyközben, a Milic-csoport és a Zemplén déli gerince között megszorult, és szakadatlanul öntözte az erdőt a felhőtömeg, odafent, 500 méteren meglepően ragyogó napsütés fogadott minket. Az Istvánkúti-nyírjesben (figyelmeztető tábla ide, szorgos keresgélés oda) egy árva viperát nem láttunk, pedig az egyik kiemelt élőhelye az országban, és a kíváncsi ember bizony keresné, ha csak egyetlen fotó erejéig is. Úgy tartják, nem pech, hanem szerencse, ha megpillantunk egyet e védett hüllők közül.

A Pengő-kő tetejére természetesen fel kellett mászni az odatámasztott, eléggé stabilnak tűnő falétrán, majd a Dorgó fenyveseiben kezdtük meg a lassú ereszkedést, közben jobbra-balra tekingetve táborhely után. A Puskás-patak felső folyásánál (a víz krisztálytiszta volt, nem sokkal feljebb fakadt egy foglalatlan forrásból), csodálatos ibolyamezőn vertünk végül sátrat.

Másnap Regéc várában igazán ragyogó napsütés várt. A kora hajnali táborbontás után a várhoz vezető kék romjelzés kiindulópontja melletti kis asztalkánál reggeliztünk, majd irány az akkor még igencsak romos (bár kitisztított, kigazolt) erősség. Azóta gyakorlatilag újjáépítették, talán érdekes az alábbi képet megszemlélni: ilyen volt bő húsz évvel ezelőtt!

Várfal és ragyogó égbolt Regécen

Mogyoróska után, az Arka-patak völgyében már kifejezetten nyári melegben gyalogoltunk, ám a lábáztatást szívesen kihagytuk volna. A kék jelzés ugyanis többször kelt át a patak egyik partjáról a másikra, hol mocsarassá taposott tehénlegelőn, hol pedig a vízben álló, igen hiányos köveken.

Az utolsó állomás a boldogkői vár volt, gyors körbeszaladás (ittunk-e ünnepi sört a vár büféjében vagy sem, erre igazság szerint már nem emlékszem) a falakon belül, és jött a szó szerinti célegyenes. Azaz az országút, árnyék nélkül, az egyre melegebb időben, a boldogkői vasútállomásig. Vonat, átszállás Szerencsen, késő esti érkezés a Keletibe, egy gyors virágvásárlás Anyák napjára, és aztán tényleg elmúlt ez az egyhetes varázslat. 

A túra teljes fotóalbuma itt látható