Csak úgy sétálgatok – Először a magasban

Magas-Tátra, 1992 július

Szégyen, de a pontos dátumot nem írtam fel sehova, még a képek hátuljára sem. Még mindig 1992-ben járunk, az eszköz továbbra is a családi FED-2, és irány a Tátra! Először láttam közelről igazi magashegységet, még ha csúcstámadások és komolyabb felkészülést igénylő túrák nem is voltak. A blogban (és az albumban) szereplő pár fotó két túrát idéz fel.

Volt katonatársammal, feleségével és egy gyerekkori barátommal, na meg egy Trabanttal indultunk neki a Tátrának 1992 júliusán. A tátracsorbai kempingben, sátorban laktunk, amikor felmentünk a hegyek közé, a Csorba-tóig közlekedő fogaskerekű vasút volt a közlekedési eszköz.

Ha jól emlékszem a képek alapján, először csak felszaladtunk a Poprádi-tóhoz, mintegy akklimatizálódás gyanánt, a közelben levő jelképes temetőben (ahol minden turistának, hegymászónak van emlékhelye, aki a Magas-Tátrában vesztette életét) megpróbáltam megkeresni az 1982-ben lavinabalesetben elhunyt három barlangász: Lukács László, Vidics Zoltán és Szép Tímea emlékhelyét, de nem találtam – legközelebb majd jobban körülnézek.

Menedékház a Poprádi-tónál

 

Először, ami meglepett, az utak kiépítése. A szlovák (akkor még csehszlovák, de csak pár percig) turistajelzések, útbaigazító táblák már akkor is példásak voltak, ezekhez hasonlót itt csak mostanában, az új Kék kör-jelzésekkel tudtunk elkészíteni. A turistautak kőlapokkal és -tömbökkel burkoltak, ami a figyelmetlenebb túrázónak (és annak, aki mondjuk sportcipőben indul neki) akár a bokájába is kerülhet.

Az emlékek (és a fényképek) alapján visszakutatva a következő napon Csorba-tótól  Tátraszéplakig utaztunk az elektricskával, majd a Felkai-völgyben a Sziléziai házig, onnan a piros jelzésű Magistrálán a Batizfalvi-tóig túráztunk, és Felsőhágiban ért véget az út, szintén a vasútállomáson.

A Felkai-völgy sétaútjának tetején az őszinte meglepetés fogadott: menedékház helyett (gyanánt) modern szálloda fent a  hegyen, csak gyalogosan megközelíthetően! Akkor persze még a „tátrai serpákról” sem tudtam semmit. Aztán kiderült: a régi Sziléziai ház 1962-ben leégett, a mostani épületet 1968-ban adták át. A Felkai-tó körbejárása után pedig következett a legendás tátrai turistaút, a piros jelzésű Magistrála útvonala balra, nyugatnak fordulva, fentről a Gerlachfalvi-csúcs, a Kárpátok legmagasabb hegye figyelt.

A Felkai-tó partján

A nyitottabb részeken át lehetett látni a Vág völgyén túlra, az Alacsony-Tátra halmaiig, majd egy szempillantás múlva záródtak a felhők, és sűrű tejfölben haladtunk, az út nagy lépőköveinek kísérteties visszhangjától kísérve. A Batizfalvi-tó újabb élmény volt: kopár, itt-ott hófoltos hegyoldalak között csillogó kék víz, belőle, mint két sziget, két hatalmas kőtömb állt ki. „Újszülöttként” minden új volt, amit egy magashegység csak nyújthatott.

Az igazi nagy falat a második túra volt: Csorba-tótól a Fátyol-vízesés érintésével (jó kis kapaszkodóláncos rész, a Rám-szakadékot leszámítva akkor láttam először ilyesmit) a Lorenz-hágón átlépve (szó szerint), a Wahlenberg-tavak érintésével a Szoliszkói-házig (a tátrai káposztalevest azóta is imádom), és vissza Csorba-tóig gyalogoltunk.

A vízesés aljáig kényelmes, itt-ott fenyőgyökerekkel tarkított út vezetett, majd következett a feketeleves. A fal elvileg lánc nélkül sem okozhatna különösebb nehézséget – ha száraz lenne. A permetező víz miatt csúszóssá lett sziklákon azonban kell mindenképp a biztosítás, és felérve maga a csoda várt. A törpefenyőövet elegánsan kifelejtette ez az útvonal, a fák közül egyből a sziklás területre kellett felmászni. Visszatekintve pedig úgy éreztem, mintha valóban a világ végén lógatnám le a lábamat, a tavon túl pillantva maga a nagy semmi, az üresség látszott csupán.

Alant a nagy semmi

Innentől az igazi magashegység következett. Egyre jobban szűkülő völgy, egyre magasabb és vadabb hegyoldalakkal szegélyezve, július ellenére itt-ott hófoltokkal. Egy – látszólag – örökre befagyott tó (Döller-tó) után a jelzés élesen balra és meredeken felfelé kanyarodott, közeledtünk a Lorenz-hágóhoz. A hágó olyan, mintha egy kerítésen mászna át az ember: pengeéles sziklafal, két oldalán kapaszkodóláncokkal könnyítve az utat. A sziklaél tetején ücsörögve aztán varázslatos panoráma bontakozott ki, a Wahlenberg-tavak látványa.

Panoráma a Lorenz-hágóból

Az út innen már könnyed volt, fokozatosan ereszkedett a sziklák, majd a törpefenyők között, egy kis, épp hogy csörgedező, jéghideg vizű forrás után a Szoliszkó-házhoz értünk. A macskaugrásnyira levő hegycsúcsra már nem sok energiánk volt felmenni, inkább a legendásan finom tátrai káposztalevest kanalaztuk a ház vendéglőjében, sörrel leöblítve, majd visszasétáltunk a Csorba-tóhoz.

Könnyednek tűnő kis túrák voltak tehát,  kétezer méter fölé csak a Lorenz-hágóban mentünk, igazság szerint a nyaralás és a kirándulás közötti kis átmenet volt inkább. Kis kóstoló egy igazi magashegységből, aminek érdemi folytatása azóta sem lett, egy-két kisebb látogatástól eltekintve.

A túra teljes fotóalbuma itt található.