Pest megyei piros 8. szakasz – Hosszúberek-Péteri vasútállomás–Gyömrő, 2013. október 12.
Év-, és síkságzáró túra, a szikes, majd homokos puszták, kisebb buckák után a Gödöllői-dombvidék déli nyúlványai következnek, itt-ott már komolyabb méretű halmokkal, amelyek némelyikét – vonatból nézve – Sülysápi-Alpoknak nevezte el tréfásan a sorok írója. Jobbára lakott területeken vezet az út, Péteri és Gyömrő között nem olyan nagy a távolság – vagy nem olyan izgalmas a táj? – mint a térképről gondolnánk, de mégsincs „legyen már vége” érzése az erre túrázónak. A Budapest tágabb (vagy inkább közepes) agglomerációjához tartozó falvak több meglepetéssel is szolgálnak.
„Hej, csak ez az országút ne lenne” – sóhajtottam a vonatról Hosszúberek-Péterinél leszállva a kikanyarodó busz után, aztán nekiláttam. A táj október közepére már határozottan őszies arcát mutatta, sárguló kukoricás, fölötte köröző varjak, felszántott földek, az errefelé eredő Gyáli-csatornában kékellő víz, Amint feltűnt a péteri templomtorony, az út hirtelen jobbra, a horgásztó felé vette az irányt.
A Duna elhagyása óta itt találkoztam először vízzel, a maga természetes valójában. A Péteri-horgásztó déli oldalán ugyanis igazi mocsári világba cseppentem. Öreg nyárfák, tocsogós talaj, az ősz miatt már kissé sárguló fű, itt-ott csordogáló erecskék, majd egy kerítés következett. A horgásztó kifolyójának környékén (keskeny csatorna, mögötte nádas) számolatlan – ahogy meg tudtam ítélni – jobbnál jobb horgászhelyet láttam, gondolom, a tó használati díját megfizetni nem akarók fogják ott az alapanyagot a vasárnapi ebédhez. A piros jelzés keletről kerülte a tavat, egy országúthoz kiérve Monor-Strázsahegy felé piros kereszt jelzés ágazott ki.
A tó északi oldala szöges ellentéte a délinek. Míg az utóbbin egy kis ízelítőt kaphattam az őseredetihez közeli, avagy szépen csendben visszaalakult Duna-Tisza közi vizes környékekről az előbbi pedig a civilizáció, még ha „zöld” is. A horgásztavon hidacska, partján gondosan nyírt gyep, szomorúfüzek, ízléses pihenők. Az út a tótól elkanyarodva Péteri főutcáján, a Petőfi Sándor utcán vezetett tovább.
Péteri, egy újabb, nem várt ékszerdoboz a Pest megyei piros útvonalán. Rendezett, szép falu, méretéhez (és az elvárásaimhoz?) képest sok, a múltat idéző emlékkel. A múlt – szinte természetes a Kárpát-medencében? – jórészt fájdalmas. A falu központját a Megbékélés hídján éri el az út, megbékélni való akad bőven. A központban elhelyezkedő Földváry-Boér park egy 56-os mártírnak, az evangélikus templom melletti emlékmű a svábok kitelepítésének állít emléket. A Péteribe 1742-ben betelepített hét evangélikus sváb család 1830-ra kapott klasszicista stílusban épült templomot. Nem messze innen áll az 56-osok, és köztük kiemelt helyen a huszonhat évesen, 1956. október 24-én elhunyt Földváry-Boér Elemér Endre emléktáblája. A következő meglepetés az 1907-ben épült szecessziós Községháza volt. Inkább el tudna képzelni az ember egy ilyen építményt valamelyik városunkban, megyeszékhelyünkön. Péterit lassan elhagyva csak az a közhely jutott eszembe: minek utazik olyan messzire az a sok ember, aki lakóhelyének a közvetlen környezetét sem nagyon ismeri?
A falu utáni dűlő neve ismét beszédes: Betyár-úti tábla. A betyárvilág, mint valami romantikus múlt szerepel a köztudatban, azzal a közhellyel együtt (ezt egyébként a világ összes haramiájáról így tartják), hogy „a szegényektől sohasem raboltak” – általában, persze. Főleg azért, mert tőlük nem volt mit, de ha ráfanyalodtak, vitték, amit találtak. A betyárság gyökere talán a Mátyás halála utáni korba, a zsoldossereg szétzüllesztésének idejére nyúlik vissza, aztán jött a török, a fizetetlen végvári katonák, a földjeikről elmenekülő parasztok, majd a levert, bujdosó kurucok, míg végül a XIX. század végére, az erőteljes iparosodás korára sikerült ezt a hullámot végleg megállítani. Alig látható kis homokbuckákra kúszik fel itt, Péteri után a piros jelzés, szinte csak akkor venni észre, amikor egyszer csak lejtőbe fordul az út. Aztán egy derékszögű balkanyar, és beértem az Újmajori-erdőbe. A pest megyei piros út (ha Apajpusztáról kezdjük, hozzám hasonlóan) utolsó igazi alföldi erdeje ez, telepített akácokkal és itt-ott (szerencsére) vadon növő tölgyesekkel. A volt légvédelmi bázisra vezető aszfaltutat keresztezve jutottam el a már Gyömrőhöz tartozó kis tanyabokorba, Újmajorhoz.
Gyömrő szélén igazi meglepetés: kicsiny állatkert fogadott. A vadasparkot – ahol ugyan sok mindent nem lehetett látni, vagy néptelenek voltak a ketrecek, a kifutók, vagy elbújtak a lakóik – egy nyugdíjasotthon lakói számára építették, az állatok közelsége, a gondoskodás róluk beteg, idős embereknek segítenek súlyos, visszafordíthatatlan betegségek – mint például az Alzheimer-kór – könnyebb elviselésében, a felelősség terápiás hatását is alkalmazva.
A történelmi központban éri el Gyömrő beépített részét a turistaút. Előbb a hatalmas református templom, majd az első világháború áldozatainak emlékműve, a kicsiny, katolikus Szent János templom, utána a település hajdani birtokosainak emléket állító gróf Teleki Pál utca következik. A Telekiek 1732-ben szereztek itt birtokot, kastélyukban többek között Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kossuth Lajos, Táncsics Mihály is megfordult rövidebb-hosszabb időre, Kossuth párizsi nagykövete, Teleki László a szabadságharc leverése után ide vonul vissza megírni a Kegyenc című drámáját. A gyömrői városháza előtti parkban kicsiny szoborcsoport: Rákóczi, Dózsa, Petőfi sorakoznak egymás után az út mellett, és itt van a fából kifaragott Szent Valentin is, a szerelmesek padjával. Még egy kis cikkcakk az utcákon, az egyik utolsó koronaőr, vitéz Borbély János emléktáblájával egy ház falán, és a Kossuth Ferenc utcán át a vasútállomásra értem. Vonatra várva egy már ismerős, évekkel ezelőtt bejárt szakasz, az Isaszegig vezető következő etap felé fordult tekintetem.
A szakasz teljes fotóalbuma ezen a linken tekinthető meg.
A Duna elhagyása óta itt találkoztam először vízzel, a maga természetes valójában. A Péteri-horgásztó déli oldalán ugyanis igazi mocsári világba cseppentem. Öreg nyárfák, tocsogós talaj, az ősz miatt már kissé sárguló fű, itt-ott csordogáló erecskék, majd egy kerítés következett. A horgásztó kifolyójának környékén (keskeny csatorna, mögötte nádas) számolatlan – ahogy meg tudtam ítélni – jobbnál jobb horgászhelyet láttam, gondolom, a tó használati díját megfizetni nem akarók fogják ott az alapanyagot a vasárnapi ebédhez. A piros jelzés keletről kerülte a tavat, egy országúthoz kiérve Monor-Strázsahegy felé piros kereszt jelzés ágazott ki.
A Péteri-tó
A tó északi oldala szöges ellentéte a délinek. Míg az utóbbin egy kis ízelítőt kaphattam az őseredetihez közeli, avagy szépen csendben visszaalakult Duna-Tisza közi vizes környékekről az előbbi pedig a civilizáció, még ha „zöld” is. A horgásztavon hidacska, partján gondosan nyírt gyep, szomorúfüzek, ízléses pihenők. Az út a tótól elkanyarodva Péteri főutcáján, a Petőfi Sándor utcán vezetett tovább.
Péteri, egy újabb, nem várt ékszerdoboz a Pest megyei piros útvonalán. Rendezett, szép falu, méretéhez (és az elvárásaimhoz?) képest sok, a múltat idéző emlékkel. A múlt – szinte természetes a Kárpát-medencében? – jórészt fájdalmas. A falu központját a Megbékélés hídján éri el az út, megbékélni való akad bőven. A központban elhelyezkedő Földváry-Boér park egy 56-os mártírnak, az evangélikus templom melletti emlékmű a svábok kitelepítésének állít emléket. A Péteribe 1742-ben betelepített hét evangélikus sváb család 1830-ra kapott klasszicista stílusban épült templomot. Nem messze innen áll az 56-osok, és köztük kiemelt helyen a huszonhat évesen, 1956. október 24-én elhunyt Földváry-Boér Elemér Endre emléktáblája. A következő meglepetés az 1907-ben épült szecessziós Községháza volt. Inkább el tudna képzelni az ember egy ilyen építményt valamelyik városunkban, megyeszékhelyünkön. Péterit lassan elhagyva csak az a közhely jutott eszembe: minek utazik olyan messzire az a sok ember, aki lakóhelyének a közvetlen környezetét sem nagyon ismeri?
Péteri evangélikus temploma, előtte a németek kitelepítésének emlékműve
A falu utáni dűlő neve ismét beszédes: Betyár-úti tábla. A betyárvilág, mint valami romantikus múlt szerepel a köztudatban, azzal a közhellyel együtt (ezt egyébként a világ összes haramiájáról így tartják), hogy „a szegényektől sohasem raboltak” – általában, persze. Főleg azért, mert tőlük nem volt mit, de ha ráfanyalodtak, vitték, amit találtak. A betyárság gyökere talán a Mátyás halála utáni korba, a zsoldossereg szétzüllesztésének idejére nyúlik vissza, aztán jött a török, a fizetetlen végvári katonák, a földjeikről elmenekülő parasztok, majd a levert, bujdosó kurucok, míg végül a XIX. század végére, az erőteljes iparosodás korára sikerült ezt a hullámot végleg megállítani. Alig látható kis homokbuckákra kúszik fel itt, Péteri után a piros jelzés, szinte csak akkor venni észre, amikor egyszer csak lejtőbe fordul az út. Aztán egy derékszögű balkanyar, és beértem az Újmajori-erdőbe. A pest megyei piros út (ha Apajpusztáról kezdjük, hozzám hasonlóan) utolsó igazi alföldi erdeje ez, telepített akácokkal és itt-ott (szerencsére) vadon növő tölgyesekkel. A volt légvédelmi bázisra vezető aszfaltutat keresztezve jutottam el a már Gyömrőhöz tartozó kis tanyabokorba, Újmajorhoz.
Újmajori-erdő
Gyömrő szélén igazi meglepetés: kicsiny állatkert fogadott. A vadasparkot – ahol ugyan sok mindent nem lehetett látni, vagy néptelenek voltak a ketrecek, a kifutók, vagy elbújtak a lakóik – egy nyugdíjasotthon lakói számára építették, az állatok közelsége, a gondoskodás róluk beteg, idős embereknek segítenek súlyos, visszafordíthatatlan betegségek – mint például az Alzheimer-kór – könnyebb elviselésében, a felelősség terápiás hatását is alkalmazva.
Első világháborús emlékmű Gyömrőn
A történelmi központban éri el Gyömrő beépített részét a turistaút. Előbb a hatalmas református templom, majd az első világháború áldozatainak emlékműve, a kicsiny, katolikus Szent János templom, utána a település hajdani birtokosainak emléket állító gróf Teleki Pál utca következik. A Telekiek 1732-ben szereztek itt birtokot, kastélyukban többek között Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kossuth Lajos, Táncsics Mihály is megfordult rövidebb-hosszabb időre, Kossuth párizsi nagykövete, Teleki László a szabadságharc leverése után ide vonul vissza megírni a Kegyenc című drámáját. A gyömrői városháza előtti parkban kicsiny szoborcsoport: Rákóczi, Dózsa, Petőfi sorakoznak egymás után az út mellett, és itt van a fából kifaragott Szent Valentin is, a szerelmesek padjával. Még egy kis cikkcakk az utcákon, az egyik utolsó koronaőr, vitéz Borbély János emléktáblájával egy ház falán, és a Kossuth Ferenc utcán át a vasútállomásra értem. Vonatra várva egy már ismerős, évekkel ezelőtt bejárt szakasz, az Isaszegig vezető következő etap felé fordult tekintetem.
A szakasz teljes fotóalbuma ezen a linken tekinthető meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése