Irul-pirul 9. – Hullámzó dombokon a honvédsírokig

Pest megyei piros 9. szakasz – Gyömrő–Isaszeg, 2014. április 5.

A Pest megyei piros első dombvidéki szakasza. Ez volt a legelső, amit végigjártam, még a kilencvenes évek vége felé, a Piros túra teljesítése akkoriban fogalmazódott meg bennem. Történt, hogy egyik barátom Maglódra költözött, és a környéket fel-felderítve, besétálva megszerettem a tájat. Segítségemre volt akkoriban a Gödöllői-dombságról először, 1992-ben megjelent turistatérkép is, azelőtt teljesen fehér foltnak számított, amiben nagy szerepe volt a sok laktanyának, bázisnak is. Lakott területet a jelzés útközben nem érint, a táj mégsem mentes a „kultúrszennyezéstől”.

Ez is eljött tehát! Nem mintha túlzottan megszenvedtem volna a Pesti-síkságot, bár volt igen kemény, nehezen teljesíthető szakasza is. A fő cél azonban, amiért nekivágtam, mégiscsak a dombvidék megismerése volt.

Gyömrő vasútállomásáról cikkcakkban vezet ki az út, jobb- és balkanyarokkal a 31-es főútig. Az első meglepetés az utat elhagyva ért: a hajdani szeméttelepet, amiről a szél kihordta és többszáz méteres sugarú körben elterítette, fákra akasztotta a múanyag zacskókat, fóliadarabkékat, megszüntették, és ebben az esetben a rekultiváció szó is értelmét nyerte, gyakorlatilag a nyomát sem látni már. Az uralkodó talaj azonban itt is még a homok, a Kovács-dűlőben felfelé kapaszkodva egyre inkább mélyúton haladtunk, és látni lehetett néhány felhagyott, apró bányagödröt is. A dombtetőn kicsiny tanya, gondozott gyümölcsössel. Innen széles, megművelt fennsíkra vezet az út, délnek tekintve belátni közel az egész Alföldet, közvetlen alattunk a Fáy-tanya házai tűntek fel. Kisebb irányváltások után a baljós nevű Bajtemetés dombjának tetején (300 méter tengerszint feletti magasság, a „domb” vidék feljebb van, mint a Gellért-„hegy”) a volt szovjet katonai bázisra külön piros háromszög jelzés vezet be.

Bajtemetés tornya a volt szovjet katonai területen

Az elhagyott laktanyaépületek, fedezékek között geodéziai torony magasodik, hasonló például a Csóványoson, a Naszályon, a Margitán építetthez, magas, masszív betonhenger vaslétrával. Azaz a bajtemetési inkább anélkül, nem is emlékszem rá, hogy volt-e valaha „életemben” ilyen, felmászni, körültekinteni így nem sok lehetőség volt. Ellenben a simogató tavaszi napsütésben jólesett letelepedni, falatozni egy betondarabkán, és a jobb ízlésű katonák által ültetett, virágba boruló gyümölcsfákban gyönyörködni.

Bajtemetés után jött a Koporsó-hegy, érdekes helynevek mindenesetre itt, Pécel határában, vajon milyen hadakozás nevét őrzik? A kézenfekvő az 1849-es isaszegi csata lenne, de hát a helyszínig még csak a távolság alig felét tettük meg. Telepített vegyes erdőbe fut a piros jelzésű út, és egyre jobban lejt a Rákos-patak völgyéhez közeledve. A Gödöllő közelében eredő vízfolyás túránk eme szakaszát gyakorlatilag körbeöleli, itt, Pécel mellett, majd legközelebb Isaszegnél érintjük a Budapesten már kövezett mederbe foglalt patakot.

A Rákos-patak völgyéhez közeledve

Pécelt, a lakott területet ugyan kikerüli a piros jelzés, de Németh-majorhoz közelítve kaphat némi ízelítőt a vándor. A poros úton teherautók dübörögnek végig, hogy honnan hova, azt nem sikerült kiderítenem, de hogy utána percekig köhög-prüszköl a vándor, az biztos. Szerencsére az aszfalt nem tart sokáig, a major jószágainak megcsodálása után egy balkanyarral az Isaszegig terjedő dombhátra kapaszkodtunk. Itt, a Hársas oldalában léptünk be a valódi Gödöllői-dombság területére. Először füves domboldal, majd ligetes részek következtek, fent a tetőn pedig a Katona-pallag erdejébe tért az út.

Egyszer csak mintha a talaj tűnt volna el a lábunk alól: egy igen mély vízmosást, a Pusák-árkot kellett – jobb híján – merőlegesen keresztezni. Meredek út lefelé, odalent igazi dzsungelhangulat, a párás,árnyékos völgyben dúsan burjánzó növényzet fogadott, majd jött a kikapaszkodás, ami korántsem volt kellemesebb a lefelé vezető útnál. Az erdő egyre jobban ritkult, érintettük Isaszeg legszélének néhány házát, aztán egy, a természetvédelmi terület szélét jelző tábla mellett a Kálvária-hegy erdeje következett.

A Pusák-árok

Ez a hegytető gyakorlatilag egyetlen dologról nevezetes: az 1849-es isaszegi csata helyszíne volt. Nem volt tudatos, de majdnem az évfordulón (április 5-én, a csata hatodikán volt) jártunk arra, ahol Windisch-Gratz ötvennötezres serege próbálta megállítani a tavaszi hadjárat lendületétől fűtött negyvenhétezer-ötszáz magyar és lengyel honvédet. Késő estére, mire a csata befejeződött, mindkét részről körülbelül ezer-ezer halott maradt a csatatéren, de ezzel a győzelemmel megnyílt az út Komárom és Buda felszabadításához.

A hegyen kialakított emlékhely területén volt 1849-ben a csata egyik magyar sebkötöző helye, és itt ütközött meg először Klapka serege az osztrákokkal. Eredetileg hetven fejfát állítottak fel itt, de évtizedeken át tilos volt látogatni, így szép lassan elkorhadtak, a rájuk vésett nevek is olvashatatlanná váltak. A szobor- és emlékhelyállítási mozgalmat 1895-ben indították el, a három, 1907-ben állított obeliszk alatt magyar honvédek, ezekkel szemben az osztrák katonák emlékhelye látható. Újabb és újabb emlékeket állítottak később, egészen 2008-ig, itt nyugszik például a Lenkey-huszárok hazahozója, Harsányi Bálint, egy ismeretlen nevű lengyel kapitány és még több száz honvéd.

Az isaszegi honvédsíroknál

Akár harctéri sebesülésnek is nevezhető az a banális kis baleset, ami miatt aztán rövidíteni kellett, egyenesen levágtatni, azaz lebicegni a vasútállomásra, épp hogy elérve a vonatot, negatív pályacsúcsot javítva. Isaszegről tehát a következő szakasz „büntikörrel” indult, a kihagyott honvédemlékmű érintésével.

A túra teljes fotóalbuma a linkre kattintva található.