2016. október 19., szerda

Csak úgy sétálgatok – Spartacus útján

Visegrádi-hegység, Spartacus-ösvény, 2016. május 7. 


Akár a csillapíthatatlan turista-vadász háború mementójaként is tekinthetünk a Spartacus-ösvényre. Az ember csodálkozva nézegette a Pilis-Visegrádi-hegység turistatérképeit éveken keresztül: mi is az a hatalmas üres folt ott a Dunától délre? Bizony vadászterület volt, évtizedeken át lezárva, hiába is próbálták a két háború között a cserkészek, a közelebbi múltban pedig a Spartacus egyesület (innen az út neve) természetjárói megnyitni a köz számára, folyamatosan falakba ütköztek. Az úri és elvtársi lövöldözést az aktuális hatalom mindig előrébbvalónak tartotta a természetjárásnál, a jég csak 2015 októberében tört meg, amikoris Pilisszentlászló és Visegrád között egy új, talán szimbolikusan zöld jelzéssel festett útvonal nyílt meg. Az is szinte természetes, hogy özönlöttek ide a kirándulók, mindenki látni kívánta a frissen elétáruló csodát.

Egy mosolygós májusi napon vágtunk neki a viszonylag könnyű sétát ígérő körnek Szentlászlótól Szentlászlóig. A faluközpontból a Béke utcán indult a jelzés, szinte nyílegyenesen nyugati irányba. A házakat elhagyva (és egy kis útmenti kegyhelyet, ami átmenetet képez a kápolna és a képes fa között) mellőzve szembesülhettünk a jelen és a közelmúlt ingatlangazdálkodásának csodálatos példáival – mint annyifelé az országban. Akadt itt friss parcella mezőgazdasági művelés alatt, villanypásztorral elkerített legelő lovakkal és egy igen barátságos csacsival, jelenlegi üdülőtelkek... később pedig a valaha rendezett, mostanra elbozótosodott-akácosodott terep a hetvenes évek hétvégi házas nosztalgiájába nyújtott betekintést. Volt, ahol leharcolt és új, felsőbb kategóriás autók álltak, egy terebélyes fa tövében pedig Hófehérke ácsorgott öt törpével – kettő még biztos a bányában dolgozott, túlórában. Egy útmenti kereszt után egycsapásra megszűnt a kultúrosított táj, az ösvény egy vízmosás mellé vezetett. Nem kellett sokat menni a Spartacus-ösvény kezdetéig, amire egy, a nehéz szakaszokra figyelmeztető táblát is elhelyeztek.

A Spartacus-ösvény kiindulópontja

Vad biztosan van itt, ha már vadászterület volt, a vadregényről azonban maga a táj gondoskodott. A hírek szerint gondosan, rendszeresen seperték az ösvényt, nehogy a cserkelők lába alatt megzördülő falevél, megroppanó gally elzavarja a nemes célpontot. Egy biztos: ilyen csodásan karbantartott ösvénnyel legközelebb hazánktól északra vagy nyugatra találkozhatunk.

Hegyeket, vízmosásokat kerülgetve, jórészt szintben futott az út, mígnem egy éles jobbkanyarban, egy kopár, sziklakibújásos oromnál tárult elénk először az a lenyűgöző panoráma, amiről már előtte sokat lehetett olvasni a neten is és a turistafolyóiratokban is. Ez volt az a kilátás, az útnak azon része, ami miatt a cserkészek, természetjárók hosszú harcukat indították – gondoltam, és nem sejtettem, hogy a java bizony még csak most következik. Egy, a hegyoldalban álló andezitbreccsa-torony után (bezzeg a szomszéd hegyen büszkélkedő Vadálló-köveket mindenki ismeri) mély vízmosást, majd annak völgyfejét kerülte meg az út, amely - a tábla kihelyezői szerint - egyre nehezebbé vált. Száraz időben persze nem az: itt-ott megtámogatták a suvadás ellen, máshol egy sziklafal tövében van mindössze egy tyúklépésnyi hely, aztán a puha vulkáni tufába vájt lépcsők vezettek le, majd fel. Mondjuk egy kiadós ónos eső után nem feltétlenül ajánlott errefelé túrázni, ez egyszer biztos.

 Az út legszebb kilátópontján

Aztán még egy sziklatorony, egy kőfolyásos hegyoldal, és jött az út fő attrakciója. A soron következő hegyet megkerülve észak felé nyílt ki a panoráma, két hegy között a Duna kis szeletkéje is felvillant, a háttérben a Börzsönnyel. Ezt az ajándékot még egy jutalom követte, a Jenő-kunyhó. Kis vadászház a kerek erdő közepén, akár mézeskalácsból is épülhetett volna. Ajtaja nyitva (látszik, hogy erre nem járt nagy kirándulóforgalom a szükséges sallangokkal: mindent szétverőkkel, elhordókkal, teleszemetelőkkel együtt), bent egy kis, konyhának is használható előtér, és egy egyágyas szobácska várja a betérőt, eső elől remek menedék.

Erre a menedékre pár perccel később igen nagy szükségünk is lett volna. Az Apátkúti-völgybe vezető, egyébként jellegtelen, szerpentinező dózerúton egyszer csak megnyíltak az ég csatornái, szerencsére könnyed májusi zápor volt csupán. Mire az Apátkúti-erdészháznál (a jelzett úttól kicsit odébb) leértünk a völgybe, a zápor el is állt, így az Ördögbánya lassan-lassan bebozótosodó udvarának megtekintése után elindulhattunk vissza Pilisszentlászlóra, az Apátkúti-völgyön át.

Az Apátkúti-völgyben

Ehhez a völgyhöz úgyszintén nagyon sok emlék fűz. Valamikori napközis tanárnőnk, Andrea néni vitte a csapatot kirándulni elég sokszor, az egyik kedvenc helyünk pont ez volt. És nemcsak kiengedte a gyerekeket az erdőbe, hanem mesélt is nagyon sokat, állatokról, növényekről – például azóta tudom, mi is az a tegzeslárva, hogy néz ki, és hol is kell keresni, ha mindenképp látni akarok egyet. A völgy az elmúlt negyven évben mit sem vesztett szépségéből, a hol erdőben, hol meredek andezitsziklák között zubogó patak mellett kényelmes, ám kissé mégis vadregényes út vezet, hol közvetlenül a víz mellett, hol fel-felkapaszkodva, és az átkeléseknél sincs mindig híd, próbára téve az egyensúlyérzéket, vagy épp bakancsunk vízállóságát.

Pilisszentlászló felé közeledve egyre inkább vesztette szurdokjellegét a völgy, a Nap is jobban bejárta a fák közét, mígnem egyszer csak újra a házak közé jutottunk. A Honvéd utcán értük el a főteret, majd jobbra kanyarodva a leparkolt autót, azért a Jánosikról (a szlovák Rózsa Sándor, épp ezért egy pilisi szlovák faluban is neveztek el róla kocsmát) elnevezett italmérésben egy hideg sör (és üdítő...) igen jól esett. Továbbá az Országos Kék bélyegzőjének meglétét is konstatáltuk, jól jön az még hamarosan.

A túra teljes fotóalbuma itt látható.

1 megjegyzés: