Irul-pirul 13. – Dűlőkön át a Naszály felé

Pest megyei piros 13. szakasz – Őrbottyán–Csörög, 2014. szeptember 6.

A Gödöllői-dombság északi peremén fut a piros jelzés, dűlőkön át, elhagyatott lakóparkokat érintve, az arborétumról híres Vácrátót szélét épp csak suhintva. Ez már nem az a természeti környezet, ami akár az alföldi részen, akár a Margita környékén látható volt, a környék – Vác felé közeledve – egyre „kultúrabb”. Egy-egy nyiladékon át, szántóföldek fölött pedig mind közelebb és közelebb csúszik a Naszály, ami – bár a hegyre nem megy fel a piros jelzés és nem is a végpont – már a befejezés hangulatát idézi fel.

Őrbottyánt – hol máshol? – a Vak Bottyán utcán hagytuk el egy kissé borongós hangulatú kora őszi napon, hogy az alföldi szakaszra kísértetiesen emlékeztető stílusban, cikkcakkban a dűlők közt haladva (egy kanyar jobbra, egy balra) a hegynek még véletlenül sem nevezhető Őr-hegy erdejébe térjünk. A táj errefelé nem túl változatos, megművelt és parlagon hagyott (az utóbbiakon elég sok a selyemkóró sajnos) földek között vezet a piros jelzés, homokos talajon, főleg akácos bozótosok közt.

A selyemkórók mögött már a Naszály integet

Szőlők, a Velo-tanya (a nevéből kerékpáros központra gondolnánk, pedig lovastanya) felé mutató tábla, egy útmenti kőkereszt jelezte: Vácrátót közelébe értünk. Sajnos a piros jelzés a legjellegtelenebb részt célozta meg, egy gazdasági, vagy településfejlesztéssel foglalkozó szakember talán a tíz ujját nyalta volna meg a látványtól. Balra művelt és elhanyagolt hétvégi telkek – megérne egy misét az ország egygenerációs felparcellázása, a hetvenes években hány és hány hektár termőföld vagy épp természetvédelmet érdemlő terület esett áldozatául a „jóléti szocializmus” egyik nagy ábrándjának? Az igazság, és ennek nyomát az országban mindenhol látni, hogy azt, a negyvenes években született generációt kivéve senki, de senki, még a saját gyermekeik sem tartotta vonzónak, hogy a szombat és a vasárnap a „kimegyünk a telekre” jelszó jegyében teljen. Az első nemzedék kiöregszik, lassan kihal, a követőknek pedig már nem ez jelenti a hétvégi pihenést, a nyaralást.

Térjünk vissza a piros jelzéshez: jobbra a Szent István (remélem, nem hallotta meg odafent államalapító királyunk) lakópark hűlt helyét csodálhatja meg az utas. A hatalmas telket valaki megvette, közművesítette - erről árulkodnak a mindenhol ágaskodó lámpaoszlopok – ám egy komoly kapavágás nem sok, annyi sem történt, a szakértők pedig biztosan hosszú tanulmányokat írnának a bolygatott területen tömegesen megjelent özönnövények dúsan termő populációjáról.

Gyülekeznek a fecskék Sződön

Talán ez az elmélkedés, talán a jelzés hiánya tette, hogy szó szerint toronyiránt, a Szentháromság-templomot megcélozva értünk ki Vácrátót főútjára. A botanikus kertnek csak a kapuját, kőkerítését (és az azon ugráló, majd a fényképezőgép láttán pánikszerű menekülésbe kezdő mókust) csodálhattuk meg, átkeltünk a parkból kifolyó Sződrákosi-patakon, majd egy kis fenyvest mellőzve jött az újabb „privatizációs kitérő”. A terepen lényegében semmi sem akadályozná, hogy az út a Tecei-dűlőn nyílegyenesen vágjon át, de egy, a magánterületre figyelmeztető tábla mégis nagy kört írat le a túrázóval.

Az út mellett néhány bánatos őszi kikerics próbálta felütni a fejét, megkésett gyöngyházlepke csemegézett egy virágon, majd egy napraforgóföld fölött eltekintve kirajzolódott a Naszály sziluettje. A földek között Sződre futott be az út, ahol a főtéren egy víz nélküli, talán emlékműnek szánt kút, a villanyvezetékeken pedig rengeteg csivitelő, útra készülő fecske fogadott. Aztán még némi megművelt föld, pár ház Csörög legszélén, és a csörögi vasútállomáshoz közeli útátjárónál ez a szakasz is véget ért.

A túra teljes fotóalbuma itt tekinthető meg.

Irul-pirul 12. – Ékszerdoboz a dombok közt

Pest megyei piros 12. szakasz – Erdőkertes–Őrbottyán, 2014. július 26.

Ki hallott már Vácegresről? Hogy nem sokan? Kár is, és szerencse is. A Gödöllői-dombság eme kis ékszerdoboz-falucskája megérdemelné a nagyobb nyilvánosságot, de az ember szíve is sajog, vajh mi lesz belőle, ha egyszer népszerű, netán divatos lesz? Erdőkertes és Őrbottyán között jártunk, hamisítatlan dombos tájon kísért végig minket a Pest megyei piros minden izgalma: hol jelzés volt, út nélkül, hol pedig a festék fogyhatott el, lett is belőle egy kisebb – ám kényelmesebb – kerülő.

Július, rekkenő hőség. Aki ebben az időben túrázásra adja a fejét – nos arról is megvan némelyek véleménye, például fölösleges energiapazarlásnak vélik a strandon heverészés helyett. Vallom azonban, hogy a „nincs rossz idő, csak rossz turista” mondás nemcsak téli fagyban, vagy őszi esőben használatos, ha bizsereg a talp, menni kell.

Erdőkertes legszélén, Háromháznál kezdődött a piros tizenkettedik szakasza, annyi könnyebbséggel, hogy az előző etap végén emlegetett éhség-szomjúság itt nem kínzott. Jól felszerelkezve vágtunk neki tehát a Vácegresre vezető aszfaltútnak, majd pár lépés után az Egres-patakot kísérő nagy üres térségnek, amiről egy tábla tanúsága szerint hamar kiderült, hogy a tűzszerészek egyik lőszermegsemmisítő területének szélén ballagtunk.

Az Egres-patak mentén

Egy éles balkanyar után egy hevenyészett, földre dobott faágakból összehordott átkelőn kereszteztük a patakot, majd a Humniszko szántóföldes-erdős domboldala után egy útmenti keresztnél értük el ismét az Erdőkertesen elhagyott aszfaltot. Kisebb dombocska után maga a mesevilág következett. Vácegres kicsiny, 870 fős falucska a dombok közé szorítva, szerencsére elég távol Budapesttől, Váctól, Gödöllőtől ahhoz, hogy a közelmúlt agglomerációs őrülete elsodorja, megváltoztassa, nincs lakó- vagy ipari parkja, sem bevásárlóközpontja a falu szélén. Van azonban számos gyönyörű régi háza, temploma, emlékműve, és – nem utolsósorban – meggyfája.

Valaki ugyan (de sietős lehetett az útja...) egy, a kanyarokat levágó piros kereszt jelzést is felfestett a faluban, de semmiképp sem érdemes erre menni, tekeregjünk inkább az „egyet jobbra, egyet balra” elvet követve az utcákon! Észre sem vesszük, hogy a szomszéd dombra kapaszkodtunk fel, és a templom tornyára szinte lefelé tekintünk. 

Vácegres mesevilága a szomszéd dombtetőről

A falut északkeletre elhagyva a Gyömrő–Pécel között megszokott tájon vezetett az út, egyik oldalt erdősávval, a másikon enyhén a lejtőre hajló szántófölddel. A gond csak akkor következett, amikor a másik dombhátra kellett átmenni, a mezővédő erdősávban ugyanis egy lábnyom nem sok, annyi út sem volt. A bozótba betekintve azonban találtunk jelzést, elég nagyot és követhetőt ahhoz, hogy csalánon-tüskén áttörve követhessük. A pár méteres, de annál küzdelmesebb dzsungelharc jutalma egy széles, kijárt földút volt, Kéripuszta felé.

A lucernaföldek között vezető szekérútról furcsa, fehér gömböket pillantottunk meg, pont a völgytalpon, a nádas között. Mintha földre szállt idegen lények telepe lenne, közelebb érve derült ki valódi mivoltuk, az eső ellen fóliába csomagolt szénabálák voltak. Az idő itt már egyeneen csodálatos volt, az Erdőkertes után nem sokkal tornyosuló felhők eloszlottak, ám hoztak némi friss levegőt, a reggeli izzasztásnak nyoma sem volt. A lucernásból – de szeretném egyszer látni is, nemcsak hallani – fürjek pitypalattyolása hallatszott, kicsivel odébb őz dugta ki a fejét, és pár perc békés nézelődés után iramodott csak meg.

Egy kíváncsi őz a lucernásban

Innen már nyugodtnak, békésnek tűnt a folytatás Őrbottyánig, de ismét szembesülnünk kellett azzal a tudattal, hogy a festék (és a jelzésfestők munkakedve) előbb-utóbb bizony elfogy. Le kellett volna térni balra egy, nem túlzottan szép és romantikus erdőben, néztünk is egy gyanús elágazást, de mivel nem volt jelezve, mentünk tovább. Így az utolsó nagy kaptató helyett megkerültük a hegyet, és egy vadföld szélén végigevickélve jutottunk el újra a piros sávjelzésre az erdő túlfelén, egy fából készült sorompónál. Újabb vadföldek után az alföldi szakaszról már untig ismert homoktaposás következett, aztán az Equus lómenhely kerítése mellett értünk be végre-valahára Őrbottyánba. Közeledett a túra vége, a Rákóczi Ferenc útról már a Pilis és a Visegrádi-hegység csúcsai tűntek fel. A Vak Bottyán utca kereszteződésénél elköszöntünk a piros jelzéstől, és már csak az állomásig kellett elkutyagolni.

A túra teljes fotóalbuma itt tekinthető meg.

Irul-pirul 11. – Mindennek van teteje, még egy dombnak is

Pest megyei piros 11. szakasz – Gödöllő–Erdőkertes 2014. június 14.

Talán a Gödöllői-dombvidék legizgalmasabb részén halad a Pest megyei piros, nézzük csak szépen, sorjában! A máriabesnyői kegyhely, némi betyárlegenda, egy különös céllal épített hatalmas kastély, valamint a csúcsok csúcsa: a Margita következik ezen a túrán. Aktuális óvintézkedések: betyártól nyugodtan elfogadhatunk vizet – már ha van neki –, ne akarjunk lószaggal gyógyítani, és a szarvasbogarat csak óvatosan simogassuk (a baltával ablakmosás veszélyeire felhívó figyelmeztetés egy másik műsorban van)!

Ünneplőbe öltözött diákokkal együtt szálltunk le Gödöllőn a vonatról, és – mintha hozzájuk tartoznánk – az állomás fölötti gyaloghídon átkelve az egykori Fácános-erdőn, a mai campuson átvágva lépkedtünk a piros jelzésen tovább. Ki tudja miért, de a parkban hemzsegtek a zöld küllők, ebből a harkályféléből eddig egyet-egyet sikerült csak megpillantanom, itt tömegével voltak. A szakirodalom szerint fő tápláléka a hangya, rajzás lehetett talán, hogy ennyien összegyűltek? Egy lépcsőn felsétálva az egyetemi strand kerítéséhez értünk, majd egy kisebb, elvadultabb erdőrész, és egy sífutójelzéssel is ellátott parkerdő után rövid időre újra a házak következtek. Fenyves városrészen keresztül értük el a máriabesnyői vasútállomást.

Egy, a török időkben elpusztult település helyén talált Mária-szobrocska ösztönözte a környék földbirtokosát, Grassalkovich Antal grófot (a családdal ezen a túrán találkozunk még), hogy ide kápolnát építtessen, amely az évek során az ország egyik legnagyobb Mária-kegyhelyévé emelkedett, olyannyira, hogy 2008-ban a kegytemplom kis bazilika rangot is kapott. A mai vasútállomás felépülte egybevág a hatvani vasútvonal 1930-as évekbeli nyomvonalkorrekciójával, valamint az 1938-ra meghirdetett Szent István-évvel és a Budapesti eucharisztikus világkongresszussal, amolyan „kettő az egyben” megoldással valósult meg a vonatok gyorsabb közlekedése és a kegyhelyre igyekvő zarándokok számára egy, akkoriban korszerű vasútállomás felépítése is.

Máriabesnyő, kegytemplom

A lelki elmélyülés után hamar visszazökken az ember a valóságba, amint a Máriabesnyő szélén levő Incső lakópark mellett halad el. A Pest megyei pirosat – mivel Budapest tágabb agglomerációjában halad – végigkísérik az újonnan felépült, vagy éppenséggel félbemaradt lakóparkok. Incső is ilyen: felépült néhány ház, a teljes terület kihasználását azonban a 2008-as válság megakadályozta. Egy gazdasági portálra tartozna inkább a néha erősen eltúlzott ingatlanvásárlások és -beruházások, majd az ezt követő gyors összeomlások leírása, jelen oldal inkább csak a helyzet szomorúságának ábrázolására szorítkozik. Lehangoló látvány a félig felépült lakópark, amelynek gazdátlan részeit felveri a gaz, vajon aki már itt lakik, erre a környezetre vágyott?

Egy kisebb domb (a 250 méteres Gudra-hegy) megmászása után ismét a múltba zökken vissza az erre járó. Az M3-as autópályától nem messze a völgyben kis forrás fakad: a Pap Miska-kút. Nevét az utolsó gödöllői betyárról kapta, aki a szabadságharc leverése után társaival garázdálkodott erre, főleg a kassai országút utasait fosztogatva. A túra szempontjából csupán annyi a jelentősége, hogy Apajpusztától indulva – több mint 150 kilométer után, azaz az út felén jóval túl – ez a legelső, természetes állapotú forrás. A hegyvidékekhez szokott vándornak különös, ám az eddig megtett utat ismerve egyáltalán nem csoda.

A vízről szólt a következő pár kilométer is: a Babati-tavak mellé szegődött az út az autópálya felüljárója alól kibújva. Az Aranyos-patak felduzzasztásával kialakított tóláncban horgásztavakat, természeteshez közeli élőhelyként kialakult nádas vízfelületeket egyaránt láthatunk. Aztán egyszer csak egy romos kastély tűnt a szemünk elé. Nem lakott itt senki, vagyis a szó szoros értelmében nem. Istállókastélynak épült, abban a korban, amikor a jószágok kipárolgását egészségesnek tartották. Hogy a tüdőbajos Grassalkovich grófkisasszony, akinek a kastély épült, végül meggyógyult-e, és hogy az állatok, vagy a környék tiszta levegője volt-e rá hatással, arról nem beszél a történelem.

Babatpuszta, a romos istállókastély

Annál nagyobb élet volt a babatpusztai vadászházban. Nyüzsgő gyerekcsoportot vittek épp lovaskocsizni, mások a ház környékét, a lovak karámjait lepték el. Innen az Aranyos-patak völgyében haladtunk északnyugat felé, pár lépés után a Gödöllői-dombság teteje, a Margita is kibukkant. Az út átkelt a pataknak csak hatalmas jóindulattal nevezhető vízmosás túloldalára, és egyelőre szintben, később nagyon enyhe kaptatóval vágtunk neki a 344 méteres dombtetőnek (ha a Gellért-hegy közel száz méterrel alacsonyabban is „hegy”, akkor ez miért domb?). Változott a növényzet összetétele is, egyre többet találkoztunk tölgyfával, ami az alacsonyabb részeken megszokott nyárasokat-akácosokat váltotta fel. Ha már tölgyes, akkor szarvasbogár is akadt, egy termetes, jó ötcentis nőstény formájában. Hozzáérve azonban ugyanazt a támadó, harapásra kész állást vette fel, mint a tekintélyes rágókkal büszkélkedő hímek, mutatván, hogy azért ő is tud veszélyes lenni, ha akar.

A Margita és a Kis-Komlós vonulata már egyre inkább hegyvidékre hasonlított, bár a talaj itt még mindig a dombvidéki homok - ami egészen Apajpusztától jellemezte az utat. Egy távvezeték nyiladéka, egy éles balkanyar, majd jobbra egy másik, egy becsatlakozó piros háromszög jelzés, a fák közül ki-kivillanó panoráma, és már fent is álltunk a csúcson. Odafent sajnos semmi infrastruktúra, nem tudom, valaha volt-e asztal és pad, vagy esőház, most csak a geodéziai torony betonhengere emelkedik, odafentről azonban a Budai.hegységtől a Börzsönyig pazar a panoráma. Ez az a pont, ahonnan nem én készítettem a felvételeket, a még Isaszegen megroppant térdem a létrán hevesen tiltakozott az erőfeszítés ellen...

Gödöllő a Margita tetejéről

Az út lefelé nemkülönben izgalmas: a tető előtt látott másik hegy gerincén vezet egy darabig, folyamatos visszapillantást nyújtva a Margita tetejére és a toronyra. Egy elgazosodott szántó (vagy vadföld?) mellett, telepített fenyves szélén, majd egyre jobban mélyülő homokban, majd egy bozótos aljú kis akcoson átvágva értük el Erdőkertes legszélét a Háromház autóbuszmegállónál. Itt egy jó óránk volt a buszig, amit taláán kellemesebben is el lehetett volna tölteni, ha van egy kisbolt, kocsma, vagy legalább egy nyomós kút a környéken, de érdeklődésünkre egy arra bicikliző gyerek sem tudott érdemi, használható választ adni. A buszról Újpesten leszállva ezért legelső dolgunk volt, hogy az első elénk kerülő üzletben (lásd még a sivatag, a tikkadt utazó és az oázis esetét) jéghideg ásványvizet vegyünk, minél nagyobb kiszerelésben.

A túra teljes fotóalbuma itt látható.

Csak úgy sétálgatok – Spartacus útján

Visegrádi-hegység, Spartacus-ösvény, 2016. május 7. 

Akár a csillapíthatatlan turista-vadász háború mementójaként is tekinthetünk a Spartacus-ösvényre. Az ember csodálkozva nézegette a Pilis-Visegrádi-hegység turistatérképeit éveken keresztül: mi is az a hatalmas üres folt ott a Dunától délre? Bizony vadászterület volt, évtizedeken át lezárva, hiába is próbálták a két háború között a cserkészek, a közelebbi múltban pedig a Spartacus egyesület (innen az út neve) természetjárói megnyitni a köz számára, folyamatosan falakba ütköztek. Az úri és elvtársi lövöldözést az aktuális hatalom mindig előrébbvalónak tartotta a természetjárásnál, a jég csak 2015 októberében tört meg, amikoris Pilisszentlászló és Visegrád között egy új, talán szimbolikusan zöld jelzéssel festett útvonal nyílt meg. Az is szinte természetes, hogy özönlöttek ide a kirándulók, mindenki látni kívánta a frissen elétáruló csodát.

Egy mosolygós májusi napon vágtunk neki a viszonylag könnyű sétát ígérő körnek Szentlászlótól Szentlászlóig. A faluközpontból a Béke utcán indult a jelzés, szinte nyílegyenesen nyugati irányba. A házakat elhagyva (és egy kis útmenti kegyhelyet, ami átmenetet képez a kápolna és a képes fa között) mellőzve szembesülhettünk a jelen és a közelmúlt ingatlangazdálkodásának csodálatos példáival – mint annyifelé az országban. Akadt itt friss parcella mezőgazdasági művelés alatt, villanypásztorral elkerített legelő lovakkal és egy igen barátságos csacsival, jelenlegi üdülőtelkek... később pedig a valaha rendezett, mostanra elbozótosodott-akácosodott terep a hetvenes évek hétvégi házas nosztalgiájába nyújtott betekintést. Volt, ahol leharcolt és új, felsőbb kategóriás autók álltak, egy terebélyes fa tövében pedig Hófehérke ácsorgott öt törpével – kettő még biztos a bányában dolgozott, túlórában. Egy útmenti kereszt után egycsapásra megszűnt a kultúrosított táj, az ösvény egy vízmosás mellé vezetett. Nem kellett sokat menni a Spartacus-ösvény kezdetéig, amire egy, a nehéz szakaszokra figyelmeztető táblát is elhelyeztek.

A Spartacus-ösvény kiindulópontja

Vad biztosan van itt, ha már vadászterület volt, a vadregényről azonban maga a táj gondoskodott. A hírek szerint gondosan, rendszeresen seperték az ösvényt, nehogy a cserkelők lába alatt megzördülő falevél, megroppanó gally elzavarja a nemes célpontot. Egy biztos: ilyen csodásan karbantartott ösvénnyel legközelebb hazánktól északra vagy nyugatra találkozhatunk.

Hegyeket, vízmosásokat kerülgetve, jórészt szintben futott az út, mígnem egy éles jobbkanyarban, egy kopár, sziklakibújásos oromnál tárult elénk először az a lenyűgöző panoráma, amiről már előtte sokat lehetett olvasni a neten is és a turistafolyóiratokban is. Ez volt az a kilátás, az útnak azon része, ami miatt a cserkészek, természetjárók hosszú harcukat indították – gondoltam, és nem sejtettem, hogy a java bizony még csak most következik. Egy, a hegyoldalban álló andezitbreccsa-torony után (bezzeg a szomszéd hegyen büszkélkedő Vadálló-köveket mindenki ismeri) mély vízmosást, majd annak völgyfejét kerülte meg az út, amely - a tábla kihelyezői szerint - egyre nehezebbé vált. Száraz időben persze nem az: itt-ott megtámogatták a suvadás ellen, máshol egy sziklafal tövében van mindössze egy tyúklépésnyi hely, aztán a puha vulkáni tufába vájt lépcsők vezettek le, majd fel. Mondjuk egy kiadós ónos eső után nem feltétlenül ajánlott errefelé túrázni, ez egyszer biztos.

 Az út legszebb kilátópontján

Aztán még egy sziklatorony, egy kőfolyásos hegyoldal, és jött az út fő attrakciója. A soron következő hegyet megkerülve észak felé nyílt ki a panoráma, két hegy között a Duna kis szeletkéje is felvillant, a háttérben a Börzsönnyel. Ezt az ajándékot még egy jutalom követte, a Jenő-kunyhó. Kis vadászház a kerek erdő közepén, akár mézeskalácsból is épülhetett volna. Ajtaja nyitva (látszik, hogy erre nem járt nagy kirándulóforgalom a szükséges sallangokkal: mindent szétverőkkel, elhordókkal, teleszemetelőkkel együtt), bent egy kis, konyhának is használható előtér, és egy egyágyas szobácska várja a betérőt, eső elől remek menedék.

Erre a menedékre pár perccel később igen nagy szükségünk is lett volna. Az Apátkúti-völgybe vezető, egyébként jellegtelen, szerpentinező dózerúton egyszer csak megnyíltak az ég csatornái, szerencsére könnyed májusi zápor volt csupán. Mire az Apátkúti-erdészháznál (a jelzett úttól kicsit odébb) leértünk a völgybe, a zápor el is állt, így az Ördögbánya lassan-lassan bebozótosodó udvarának megtekintése után elindulhattunk vissza Pilisszentlászlóra, az Apátkúti-völgyön át.

Az Apátkúti-völgyben

Ehhez a völgyhöz úgyszintén nagyon sok emlék fűz. Valamikori napközis tanárnőnk, Andrea néni vitte a csapatot kirándulni elég sokszor, az egyik kedvenc helyünk pont ez volt. És nemcsak kiengedte a gyerekeket az erdőbe, hanem mesélt is nagyon sokat, állatokról, növényekről – például azóta tudom, mi is az a tegzeslárva, hogy néz ki, és hol is kell keresni, ha mindenképp látni akarok egyet. A völgy az elmúlt negyven évben mit sem vesztett szépségéből, a hol erdőben, hol meredek andezitsziklák között zubogó patak mellett kényelmes, ám kissé mégis vadregényes út vezet, hol közvetlenül a víz mellett, hol fel-felkapaszkodva, és az átkeléseknél sincs mindig híd, próbára téve az egyensúlyérzéket, vagy épp bakancsunk vízállóságát.

Pilisszentlászló felé közeledve egyre inkább vesztette szurdokjellegét a völgy, a Nap is jobban bejárta a fák közét, mígnem egyszer csak újra a házak közé jutottunk. A Honvéd utcán értük el a főteret, majd jobbra kanyarodva a leparkolt autót, azért a Jánosikról (a szlovák Rózsa Sándor, épp ezért egy pilisi szlovák faluban is neveztek el róla kocsmát) elnevezett italmérésben egy hideg sör (és üdítő...) igen jól esett. Továbbá az Országos Kék bélyegzőjének meglétét is konstatáltuk, jól jön az még hamarosan.

A túra teljes fotóalbuma itt látható.