2016. október 26., szerda

Irul-pirul 13. – Dűlőkön át a Naszály felé

Pest megyei piros 13. szakasz – Őrbottyán–Csörög, 2014. szeptember 6.


A Gödöllői-dombság északi peremén fut a piros jelzés, dűlőkön át, elhagyatott lakóparkokat érintve, az arborétumról híres Vácrátót szélét épp csak suhintva. Ez már nem az a természeti környezet, ami akár az alföldi részen, akár a Margita környékén látható volt, a környék – Vác felé közeledve – egyre „kultúrabb”. Egy-egy nyiladékon át, szántóföldek fölött pedig mind közelebb és közelebb csúszik a Naszály, ami – bár a hegyre nem megy fel a piros jelzés és nem is a végpont – már a befejezés hangulatát idézi fel.

Őrbottyánt – hol máshol? – a Vak Bottyán utcán hagytuk el egy kissé borongós hangulatú kora őszi napon, hogy az alföldi szakaszra kísértetiesen emlékeztető stílusban, cikkcakkban a dűlők közt haladva (egy kanyar jobbra, egy balra) a hegynek még véletlenül sem nevezhető Őr-hegy erdejébe térjünk. A táj errefelé nem túl változatos, megművelt és parlagon hagyott (az utóbbiakon elég sok a selyemkóró sajnos) földek között vezet a piros jelzés, homokos talajon, főleg akácos bozótosok közt.

A selyemkórók mögött már a Naszály integet

Szőlők, a Velo-tanya (a nevéből kerékpáros központra gondolnánk, pedig lovastanya) felé mutató tábla, egy útmenti kőkereszt jelezte: Vácrátót közelébe értünk. Sajnos a piros jelzés a legjellegtelenebb részt célozta meg, egy gazdasági, vagy településfejlesztéssel foglalkozó szakember talán a tíz ujját nyalta volna meg a látványtól. Balra művelt és elhanyagolt hétvégi telkek – megérne egy misét az ország egygenerációs felparcellázása, a hetvenes években hány és hány hektár termőföld vagy épp természetvédelmet érdemlő terület esett áldozatául a „jóléti szocializmus” egyik nagy ábrándjának? Az igazság, és ennek nyomát az országban mindenhol látni, hogy azt, a negyvenes években született generációt kivéve senki, de senki, még a saját gyermekeik sem tartotta vonzónak, hogy a szombat és a vasárnap a „kimegyünk a telekre” jelszó jegyében teljen. Az első nemzedék kiöregszik, lassan kihal, a követőknek pedig már nem ez jelenti a hétvégi pihenést, a nyaralást.

Térjünk vissza a piros jelzéshez: jobbra a Szent István (remélem, nem hallotta meg odafent államalapító királyunk) lakópark hűlt helyét csodálhatja meg az utas. A hatalmas telket valaki megvette, közművesítette - erről árulkodnak a mindenhol ágaskodó lámpaoszlopok – ám egy komoly kapavágás nem sok, annyi sem történt, a szakértők pedig biztosan hosszú tanulmányokat írnának a bolygatott területen tömegesen megjelent özönnövények dúsan termő populációjáról.

Gyülekeznek a fecskék Sződön


Talán ez az elmélkedés, talán a jelzés hiánya tette, hogy szó szerint toronyiránt, a Szentháromság-templomot megcélozva értünk ki Vácrátót főútjára. A botanikus kertnek csak a kapuját, kőkerítését (és az azon ugráló, majd a fényképezőgép láttán pánikszerű menekülésbe kezdő mókust) csodálhattuk meg, átkeltünk a parkból kifolyó Sződrákosi-patakon, majd egy kis fenyvest mellőzve jött az újabb „privatizációs kitérő”. A terepen lényegében semmi sem akadályozná, hogy az út a Tecei-dűlőn nyílegyenesen vágjon át, de egy, a magánterületre figyelmeztető tábla mégis nagy kört írat le a túrázóval.

Az út mellett néhány bánatos őszi kikerics próbálta felütni a fejét, megkésett gyöngyházlepke csemegézett egy virágon, majd egy napraforgóföld fölött eltekintve kirajzolódott a Naszály sziluettje. A földek között Sződre futott be az út, ahol a főtéren egy víz nélküli, talán emlékműnek szánt kút, a villanyvezetékeken pedig rengeteg csivitelő, útra készülő fecske fogadott. Aztán még némi megművelt föld, pár ház Csörög legszélén, és a csörögi vasútállomáshoz közeli útátjárónál ez a szakasz is véget ért.

A túra teljes fotóalbuma itt tekinthető meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése