Irul-pirul 13. – Dűlőkön át a Naszály felé

Pest megyei piros 13. szakasz – Őrbottyán–Csörög, 2014. szeptember 6.

A Gödöllői-dombság északi peremén fut a piros jelzés, dűlőkön át, elhagyatott lakóparkokat érintve, az arborétumról híres Vácrátót szélét épp csak suhintva. Ez már nem az a természeti környezet, ami akár az alföldi részen, akár a Margita környékén látható volt, a környék – Vác felé közeledve – egyre „kultúrabb”. Egy-egy nyiladékon át, szántóföldek fölött pedig mind közelebb és közelebb csúszik a Naszály, ami – bár a hegyre nem megy fel a piros jelzés és nem is a végpont – már a befejezés hangulatát idézi fel.

Őrbottyánt – hol máshol? – a Vak Bottyán utcán hagytuk el egy kissé borongós hangulatú kora őszi napon, hogy az alföldi szakaszra kísértetiesen emlékeztető stílusban, cikkcakkban a dűlők közt haladva (egy kanyar jobbra, egy balra) a hegynek még véletlenül sem nevezhető Őr-hegy erdejébe térjünk. A táj errefelé nem túl változatos, megművelt és parlagon hagyott (az utóbbiakon elég sok a selyemkóró sajnos) földek között vezet a piros jelzés, homokos talajon, főleg akácos bozótosok közt.

A selyemkórók mögött már a Naszály integet

Szőlők, a Velo-tanya (a nevéből kerékpáros központra gondolnánk, pedig lovastanya) felé mutató tábla, egy útmenti kőkereszt jelezte: Vácrátót közelébe értünk. Sajnos a piros jelzés a legjellegtelenebb részt célozta meg, egy gazdasági, vagy településfejlesztéssel foglalkozó szakember talán a tíz ujját nyalta volna meg a látványtól. Balra művelt és elhanyagolt hétvégi telkek – megérne egy misét az ország egygenerációs felparcellázása, a hetvenes években hány és hány hektár termőföld vagy épp természetvédelmet érdemlő terület esett áldozatául a „jóléti szocializmus” egyik nagy ábrándjának? Az igazság, és ennek nyomát az országban mindenhol látni, hogy azt, a negyvenes években született generációt kivéve senki, de senki, még a saját gyermekeik sem tartotta vonzónak, hogy a szombat és a vasárnap a „kimegyünk a telekre” jelszó jegyében teljen. Az első nemzedék kiöregszik, lassan kihal, a követőknek pedig már nem ez jelenti a hétvégi pihenést, a nyaralást.

Térjünk vissza a piros jelzéshez: jobbra a Szent István (remélem, nem hallotta meg odafent államalapító királyunk) lakópark hűlt helyét csodálhatja meg az utas. A hatalmas telket valaki megvette, közművesítette - erről árulkodnak a mindenhol ágaskodó lámpaoszlopok – ám egy komoly kapavágás nem sok, annyi sem történt, a szakértők pedig biztosan hosszú tanulmányokat írnának a bolygatott területen tömegesen megjelent özönnövények dúsan termő populációjáról.

Gyülekeznek a fecskék Sződön

Talán ez az elmélkedés, talán a jelzés hiánya tette, hogy szó szerint toronyiránt, a Szentháromság-templomot megcélozva értünk ki Vácrátót főútjára. A botanikus kertnek csak a kapuját, kőkerítését (és az azon ugráló, majd a fényképezőgép láttán pánikszerű menekülésbe kezdő mókust) csodálhattuk meg, átkeltünk a parkból kifolyó Sződrákosi-patakon, majd egy kis fenyvest mellőzve jött az újabb „privatizációs kitérő”. A terepen lényegében semmi sem akadályozná, hogy az út a Tecei-dűlőn nyílegyenesen vágjon át, de egy, a magánterületre figyelmeztető tábla mégis nagy kört írat le a túrázóval.

Az út mellett néhány bánatos őszi kikerics próbálta felütni a fejét, megkésett gyöngyházlepke csemegézett egy virágon, majd egy napraforgóföld fölött eltekintve kirajzolódott a Naszály sziluettje. A földek között Sződre futott be az út, ahol a főtéren egy víz nélküli, talán emlékműnek szánt kút, a villanyvezetékeken pedig rengeteg csivitelő, útra készülő fecske fogadott. Aztán még némi megművelt föld, pár ház Csörög legszélén, és a csörögi vasútállomáshoz közeli útátjárónál ez a szakasz is véget ért.

A túra teljes fotóalbuma itt tekinthető meg.

Irul-pirul 12. – Ékszerdoboz a dombok közt

Pest megyei piros 12. szakasz – Erdőkertes–Őrbottyán, 2014. július 26.

Ki hallott már Vácegresről? Hogy nem sokan? Kár is, és szerencse is. A Gödöllői-dombság eme kis ékszerdoboz-falucskája megérdemelné a nagyobb nyilvánosságot, de az ember szíve is sajog, vajh mi lesz belőle, ha egyszer népszerű, netán divatos lesz? Erdőkertes és Őrbottyán között jártunk, hamisítatlan dombos tájon kísért végig minket a Pest megyei piros minden izgalma: hol jelzés volt, út nélkül, hol pedig a festék fogyhatott el, lett is belőle egy kisebb – ám kényelmesebb – kerülő.

Július, rekkenő hőség. Aki ebben az időben túrázásra adja a fejét – nos arról is megvan némelyek véleménye, például fölösleges energiapazarlásnak vélik a strandon heverészés helyett. Vallom azonban, hogy a „nincs rossz idő, csak rossz turista” mondás nemcsak téli fagyban, vagy őszi esőben használatos, ha bizsereg a talp, menni kell.

Erdőkertes legszélén, Háromháznál kezdődött a piros tizenkettedik szakasza, annyi könnyebbséggel, hogy az előző etap végén emlegetett éhség-szomjúság itt nem kínzott. Jól felszerelkezve vágtunk neki tehát a Vácegresre vezető aszfaltútnak, majd pár lépés után az Egres-patakot kísérő nagy üres térségnek, amiről egy tábla tanúsága szerint hamar kiderült, hogy a tűzszerészek egyik lőszermegsemmisítő területének szélén ballagtunk.

Az Egres-patak mentén

Egy éles balkanyar után egy hevenyészett, földre dobott faágakból összehordott átkelőn kereszteztük a patakot, majd a Humniszko szántóföldes-erdős domboldala után egy útmenti keresztnél értük el ismét az Erdőkertesen elhagyott aszfaltot. Kisebb dombocska után maga a mesevilág következett. Vácegres kicsiny, 870 fős falucska a dombok közé szorítva, szerencsére elég távol Budapesttől, Váctól, Gödöllőtől ahhoz, hogy a közelmúlt agglomerációs őrülete elsodorja, megváltoztassa, nincs lakó- vagy ipari parkja, sem bevásárlóközpontja a falu szélén. Van azonban számos gyönyörű régi háza, temploma, emlékműve, és – nem utolsósorban – meggyfája.

Valaki ugyan (de sietős lehetett az útja...) egy, a kanyarokat levágó piros kereszt jelzést is felfestett a faluban, de semmiképp sem érdemes erre menni, tekeregjünk inkább az „egyet jobbra, egyet balra” elvet követve az utcákon! Észre sem vesszük, hogy a szomszéd dombra kapaszkodtunk fel, és a templom tornyára szinte lefelé tekintünk. 

Vácegres mesevilága a szomszéd dombtetőről

A falut északkeletre elhagyva a Gyömrő–Pécel között megszokott tájon vezetett az út, egyik oldalt erdősávval, a másikon enyhén a lejtőre hajló szántófölddel. A gond csak akkor következett, amikor a másik dombhátra kellett átmenni, a mezővédő erdősávban ugyanis egy lábnyom nem sok, annyi út sem volt. A bozótba betekintve azonban találtunk jelzést, elég nagyot és követhetőt ahhoz, hogy csalánon-tüskén áttörve követhessük. A pár méteres, de annál küzdelmesebb dzsungelharc jutalma egy széles, kijárt földút volt, Kéripuszta felé.

A lucernaföldek között vezető szekérútról furcsa, fehér gömböket pillantottunk meg, pont a völgytalpon, a nádas között. Mintha földre szállt idegen lények telepe lenne, közelebb érve derült ki valódi mivoltuk, az eső ellen fóliába csomagolt szénabálák voltak. Az idő itt már egyeneen csodálatos volt, az Erdőkertes után nem sokkal tornyosuló felhők eloszlottak, ám hoztak némi friss levegőt, a reggeli izzasztásnak nyoma sem volt. A lucernásból – de szeretném egyszer látni is, nemcsak hallani – fürjek pitypalattyolása hallatszott, kicsivel odébb őz dugta ki a fejét, és pár perc békés nézelődés után iramodott csak meg.

Egy kíváncsi őz a lucernásban

Innen már nyugodtnak, békésnek tűnt a folytatás Őrbottyánig, de ismét szembesülnünk kellett azzal a tudattal, hogy a festék (és a jelzésfestők munkakedve) előbb-utóbb bizony elfogy. Le kellett volna térni balra egy, nem túlzottan szép és romantikus erdőben, néztünk is egy gyanús elágazást, de mivel nem volt jelezve, mentünk tovább. Így az utolsó nagy kaptató helyett megkerültük a hegyet, és egy vadföld szélén végigevickélve jutottunk el újra a piros sávjelzésre az erdő túlfelén, egy fából készült sorompónál. Újabb vadföldek után az alföldi szakaszról már untig ismert homoktaposás következett, aztán az Equus lómenhely kerítése mellett értünk be végre-valahára Őrbottyánba. Közeledett a túra vége, a Rákóczi Ferenc útról már a Pilis és a Visegrádi-hegység csúcsai tűntek fel. A Vak Bottyán utca kereszteződésénél elköszöntünk a piros jelzéstől, és már csak az állomásig kellett elkutyagolni.

A túra teljes fotóalbuma itt tekinthető meg.

Irul-pirul 11. – Mindennek van teteje, még egy dombnak is

Pest megyei piros 11. szakasz – Gödöllő–Erdőkertes 2014. június 14.

Talán a Gödöllői-dombvidék legizgalmasabb részén halad a Pest megyei piros, nézzük csak szépen, sorjában! A máriabesnyői kegyhely, némi betyárlegenda, egy különös céllal épített hatalmas kastély, valamint a csúcsok csúcsa: a Margita következik ezen a túrán. Aktuális óvintézkedések: betyártól nyugodtan elfogadhatunk vizet – már ha van neki –, ne akarjunk lószaggal gyógyítani, és a szarvasbogarat csak óvatosan simogassuk (a baltával ablakmosás veszélyeire felhívó figyelmeztetés egy másik műsorban van)!

Ünneplőbe öltözött diákokkal együtt szálltunk le Gödöllőn a vonatról, és – mintha hozzájuk tartoznánk – az állomás fölötti gyaloghídon átkelve az egykori Fácános-erdőn, a mai campuson átvágva lépkedtünk a piros jelzésen tovább. Ki tudja miért, de a parkban hemzsegtek a zöld küllők, ebből a harkályféléből eddig egyet-egyet sikerült csak megpillantanom, itt tömegével voltak. A szakirodalom szerint fő tápláléka a hangya, rajzás lehetett talán, hogy ennyien összegyűltek? Egy lépcsőn felsétálva az egyetemi strand kerítéséhez értünk, majd egy kisebb, elvadultabb erdőrész, és egy sífutójelzéssel is ellátott parkerdő után rövid időre újra a házak következtek. Fenyves városrészen keresztül értük el a máriabesnyői vasútállomást.

Egy, a török időkben elpusztult település helyén talált Mária-szobrocska ösztönözte a környék földbirtokosát, Grassalkovich Antal grófot (a családdal ezen a túrán találkozunk még), hogy ide kápolnát építtessen, amely az évek során az ország egyik legnagyobb Mária-kegyhelyévé emelkedett, olyannyira, hogy 2008-ban a kegytemplom kis bazilika rangot is kapott. A mai vasútállomás felépülte egybevág a hatvani vasútvonal 1930-as évekbeli nyomvonalkorrekciójával, valamint az 1938-ra meghirdetett Szent István-évvel és a Budapesti eucharisztikus világkongresszussal, amolyan „kettő az egyben” megoldással valósult meg a vonatok gyorsabb közlekedése és a kegyhelyre igyekvő zarándokok számára egy, akkoriban korszerű vasútállomás felépítése is.

Máriabesnyő, kegytemplom

A lelki elmélyülés után hamar visszazökken az ember a valóságba, amint a Máriabesnyő szélén levő Incső lakópark mellett halad el. A Pest megyei pirosat – mivel Budapest tágabb agglomerációjában halad – végigkísérik az újonnan felépült, vagy éppenséggel félbemaradt lakóparkok. Incső is ilyen: felépült néhány ház, a teljes terület kihasználását azonban a 2008-as válság megakadályozta. Egy gazdasági portálra tartozna inkább a néha erősen eltúlzott ingatlanvásárlások és -beruházások, majd az ezt követő gyors összeomlások leírása, jelen oldal inkább csak a helyzet szomorúságának ábrázolására szorítkozik. Lehangoló látvány a félig felépült lakópark, amelynek gazdátlan részeit felveri a gaz, vajon aki már itt lakik, erre a környezetre vágyott?

Egy kisebb domb (a 250 méteres Gudra-hegy) megmászása után ismét a múltba zökken vissza az erre járó. Az M3-as autópályától nem messze a völgyben kis forrás fakad: a Pap Miska-kút. Nevét az utolsó gödöllői betyárról kapta, aki a szabadságharc leverése után társaival garázdálkodott erre, főleg a kassai országút utasait fosztogatva. A túra szempontjából csupán annyi a jelentősége, hogy Apajpusztától indulva – több mint 150 kilométer után, azaz az út felén jóval túl – ez a legelső, természetes állapotú forrás. A hegyvidékekhez szokott vándornak különös, ám az eddig megtett utat ismerve egyáltalán nem csoda.

A vízről szólt a következő pár kilométer is: a Babati-tavak mellé szegődött az út az autópálya felüljárója alól kibújva. Az Aranyos-patak felduzzasztásával kialakított tóláncban horgásztavakat, természeteshez közeli élőhelyként kialakult nádas vízfelületeket egyaránt láthatunk. Aztán egyszer csak egy romos kastély tűnt a szemünk elé. Nem lakott itt senki, vagyis a szó szoros értelmében nem. Istállókastélynak épült, abban a korban, amikor a jószágok kipárolgását egészségesnek tartották. Hogy a tüdőbajos Grassalkovich grófkisasszony, akinek a kastély épült, végül meggyógyult-e, és hogy az állatok, vagy a környék tiszta levegője volt-e rá hatással, arról nem beszél a történelem.

Babatpuszta, a romos istállókastély

Annál nagyobb élet volt a babatpusztai vadászházban. Nyüzsgő gyerekcsoportot vittek épp lovaskocsizni, mások a ház környékét, a lovak karámjait lepték el. Innen az Aranyos-patak völgyében haladtunk északnyugat felé, pár lépés után a Gödöllői-dombság teteje, a Margita is kibukkant. Az út átkelt a pataknak csak hatalmas jóindulattal nevezhető vízmosás túloldalára, és egyelőre szintben, később nagyon enyhe kaptatóval vágtunk neki a 344 méteres dombtetőnek (ha a Gellért-hegy közel száz méterrel alacsonyabban is „hegy”, akkor ez miért domb?). Változott a növényzet összetétele is, egyre többet találkoztunk tölgyfával, ami az alacsonyabb részeken megszokott nyárasokat-akácosokat váltotta fel. Ha már tölgyes, akkor szarvasbogár is akadt, egy termetes, jó ötcentis nőstény formájában. Hozzáérve azonban ugyanazt a támadó, harapásra kész állást vette fel, mint a tekintélyes rágókkal büszkélkedő hímek, mutatván, hogy azért ő is tud veszélyes lenni, ha akar.

A Margita és a Kis-Komlós vonulata már egyre inkább hegyvidékre hasonlított, bár a talaj itt még mindig a dombvidéki homok - ami egészen Apajpusztától jellemezte az utat. Egy távvezeték nyiladéka, egy éles balkanyar, majd jobbra egy másik, egy becsatlakozó piros háromszög jelzés, a fák közül ki-kivillanó panoráma, és már fent is álltunk a csúcson. Odafent sajnos semmi infrastruktúra, nem tudom, valaha volt-e asztal és pad, vagy esőház, most csak a geodéziai torony betonhengere emelkedik, odafentről azonban a Budai.hegységtől a Börzsönyig pazar a panoráma. Ez az a pont, ahonnan nem én készítettem a felvételeket, a még Isaszegen megroppant térdem a létrán hevesen tiltakozott az erőfeszítés ellen...

Gödöllő a Margita tetejéről

Az út lefelé nemkülönben izgalmas: a tető előtt látott másik hegy gerincén vezet egy darabig, folyamatos visszapillantást nyújtva a Margita tetejére és a toronyra. Egy elgazosodott szántó (vagy vadföld?) mellett, telepített fenyves szélén, majd egyre jobban mélyülő homokban, majd egy bozótos aljú kis akcoson átvágva értük el Erdőkertes legszélét a Háromház autóbuszmegállónál. Itt egy jó óránk volt a buszig, amit taláán kellemesebben is el lehetett volna tölteni, ha van egy kisbolt, kocsma, vagy legalább egy nyomós kút a környéken, de érdeklődésünkre egy arra bicikliző gyerek sem tudott érdemi, használható választ adni. A buszról Újpesten leszállva ezért legelső dolgunk volt, hogy az első elénk kerülő üzletben (lásd még a sivatag, a tikkadt utazó és az oázis esetét) jéghideg ásványvizet vegyünk, minél nagyobb kiszerelésben.

A túra teljes fotóalbuma itt látható.

Csak úgy sétálgatok – Spartacus útján

Visegrádi-hegység, Spartacus-ösvény, 2016. május 7. 

Akár a csillapíthatatlan turista-vadász háború mementójaként is tekinthetünk a Spartacus-ösvényre. Az ember csodálkozva nézegette a Pilis-Visegrádi-hegység turistatérképeit éveken keresztül: mi is az a hatalmas üres folt ott a Dunától délre? Bizony vadászterület volt, évtizedeken át lezárva, hiába is próbálták a két háború között a cserkészek, a közelebbi múltban pedig a Spartacus egyesület (innen az út neve) természetjárói megnyitni a köz számára, folyamatosan falakba ütköztek. Az úri és elvtársi lövöldözést az aktuális hatalom mindig előrébbvalónak tartotta a természetjárásnál, a jég csak 2015 októberében tört meg, amikoris Pilisszentlászló és Visegrád között egy új, talán szimbolikusan zöld jelzéssel festett útvonal nyílt meg. Az is szinte természetes, hogy özönlöttek ide a kirándulók, mindenki látni kívánta a frissen elétáruló csodát.

Egy mosolygós májusi napon vágtunk neki a viszonylag könnyű sétát ígérő körnek Szentlászlótól Szentlászlóig. A faluközpontból a Béke utcán indult a jelzés, szinte nyílegyenesen nyugati irányba. A házakat elhagyva (és egy kis útmenti kegyhelyet, ami átmenetet képez a kápolna és a képes fa között) mellőzve szembesülhettünk a jelen és a közelmúlt ingatlangazdálkodásának csodálatos példáival – mint annyifelé az országban. Akadt itt friss parcella mezőgazdasági művelés alatt, villanypásztorral elkerített legelő lovakkal és egy igen barátságos csacsival, jelenlegi üdülőtelkek... később pedig a valaha rendezett, mostanra elbozótosodott-akácosodott terep a hetvenes évek hétvégi házas nosztalgiájába nyújtott betekintést. Volt, ahol leharcolt és új, felsőbb kategóriás autók álltak, egy terebélyes fa tövében pedig Hófehérke ácsorgott öt törpével – kettő még biztos a bányában dolgozott, túlórában. Egy útmenti kereszt után egycsapásra megszűnt a kultúrosított táj, az ösvény egy vízmosás mellé vezetett. Nem kellett sokat menni a Spartacus-ösvény kezdetéig, amire egy, a nehéz szakaszokra figyelmeztető táblát is elhelyeztek.

A Spartacus-ösvény kiindulópontja

Vad biztosan van itt, ha már vadászterület volt, a vadregényről azonban maga a táj gondoskodott. A hírek szerint gondosan, rendszeresen seperték az ösvényt, nehogy a cserkelők lába alatt megzördülő falevél, megroppanó gally elzavarja a nemes célpontot. Egy biztos: ilyen csodásan karbantartott ösvénnyel legközelebb hazánktól északra vagy nyugatra találkozhatunk.

Hegyeket, vízmosásokat kerülgetve, jórészt szintben futott az út, mígnem egy éles jobbkanyarban, egy kopár, sziklakibújásos oromnál tárult elénk először az a lenyűgöző panoráma, amiről már előtte sokat lehetett olvasni a neten is és a turistafolyóiratokban is. Ez volt az a kilátás, az útnak azon része, ami miatt a cserkészek, természetjárók hosszú harcukat indították – gondoltam, és nem sejtettem, hogy a java bizony még csak most következik. Egy, a hegyoldalban álló andezitbreccsa-torony után (bezzeg a szomszéd hegyen büszkélkedő Vadálló-köveket mindenki ismeri) mély vízmosást, majd annak völgyfejét kerülte meg az út, amely - a tábla kihelyezői szerint - egyre nehezebbé vált. Száraz időben persze nem az: itt-ott megtámogatták a suvadás ellen, máshol egy sziklafal tövében van mindössze egy tyúklépésnyi hely, aztán a puha vulkáni tufába vájt lépcsők vezettek le, majd fel. Mondjuk egy kiadós ónos eső után nem feltétlenül ajánlott errefelé túrázni, ez egyszer biztos.

 Az út legszebb kilátópontján

Aztán még egy sziklatorony, egy kőfolyásos hegyoldal, és jött az út fő attrakciója. A soron következő hegyet megkerülve észak felé nyílt ki a panoráma, két hegy között a Duna kis szeletkéje is felvillant, a háttérben a Börzsönnyel. Ezt az ajándékot még egy jutalom követte, a Jenő-kunyhó. Kis vadászház a kerek erdő közepén, akár mézeskalácsból is épülhetett volna. Ajtaja nyitva (látszik, hogy erre nem járt nagy kirándulóforgalom a szükséges sallangokkal: mindent szétverőkkel, elhordókkal, teleszemetelőkkel együtt), bent egy kis, konyhának is használható előtér, és egy egyágyas szobácska várja a betérőt, eső elől remek menedék.

Erre a menedékre pár perccel később igen nagy szükségünk is lett volna. Az Apátkúti-völgybe vezető, egyébként jellegtelen, szerpentinező dózerúton egyszer csak megnyíltak az ég csatornái, szerencsére könnyed májusi zápor volt csupán. Mire az Apátkúti-erdészháznál (a jelzett úttól kicsit odébb) leértünk a völgybe, a zápor el is állt, így az Ördögbánya lassan-lassan bebozótosodó udvarának megtekintése után elindulhattunk vissza Pilisszentlászlóra, az Apátkúti-völgyön át.

Az Apátkúti-völgyben

Ehhez a völgyhöz úgyszintén nagyon sok emlék fűz. Valamikori napközis tanárnőnk, Andrea néni vitte a csapatot kirándulni elég sokszor, az egyik kedvenc helyünk pont ez volt. És nemcsak kiengedte a gyerekeket az erdőbe, hanem mesélt is nagyon sokat, állatokról, növényekről – például azóta tudom, mi is az a tegzeslárva, hogy néz ki, és hol is kell keresni, ha mindenképp látni akarok egyet. A völgy az elmúlt negyven évben mit sem vesztett szépségéből, a hol erdőben, hol meredek andezitsziklák között zubogó patak mellett kényelmes, ám kissé mégis vadregényes út vezet, hol közvetlenül a víz mellett, hol fel-felkapaszkodva, és az átkeléseknél sincs mindig híd, próbára téve az egyensúlyérzéket, vagy épp bakancsunk vízállóságát.

Pilisszentlászló felé közeledve egyre inkább vesztette szurdokjellegét a völgy, a Nap is jobban bejárta a fák közét, mígnem egyszer csak újra a házak közé jutottunk. A Honvéd utcán értük el a főteret, majd jobbra kanyarodva a leparkolt autót, azért a Jánosikról (a szlovák Rózsa Sándor, épp ezért egy pilisi szlovák faluban is neveztek el róla kocsmát) elnevezett italmérésben egy hideg sör (és üdítő...) igen jól esett. Továbbá az Országos Kék bélyegzőjének meglétét is konstatáltuk, jól jön az még hamarosan.

A túra teljes fotóalbuma itt látható.

Irul-pirul 10. – Versenyfutás az esőfelhőkkel

Pest megyei piros 10. szakasz – Isaszeg–Gödöllő, 2014. április 19.

Ez a szakasz már valóban a dombvidéken futott, nevezetességről nevezetességre haladtunk. Az isaszegi honvédsíroktól a gödöllői Grassalkovich-kastélyig tartott a menet, helyenként – végre! – valóban változatos, itt-ott már talán hegyvidéket idéző tájakon. Az időjárás mintegy keretbe foglalta ezt a napot: indulás Isaszegről szemerkélő esőben, érkezés Gödöllőre égszakadásban. És hogy mi volt a kettő között? A dombvidék számtalan szépsége, a ragyogó április.

Szóval, a büntikör. Jelzés nem maradhat bejáratlan (dehogynem, ezt majd a későbbiekben látni fogjuk), így tehát a túra a honvédsírokig visszakapaszkodással kezdődött. Na persze nem a meredélyen, hanem szépen, körbe, egy kényelmes, és talán nem is olyan hosszadalmas úton. Két hét után újra tiszteletünket téve az isaszegi csata hősei előtt, ráfordultunk a falu felé vezető valódi jelzett útra. ez sem kevésbé meredek, mint az előző, viszont érinti a domboldalban magasodó, messziről látható honvédemlékművet.

A közvetlenül Isaszeg fölött magasodó emlékművet közadakozásból építették 1901-ben, a menetelő, zászlótartó honvéd alakja körül az isaszegi csata négy vezető tábornokának, Görgeynek, Damjanichnak, Klapkának és Aulichnak a domborműve látható. A talapzat alatti kriptában a falu belterületén elesett honvédek maradványai nyugszanak.

Az isaszegi csata emlékműve

Ismerős vízfolyás mellé ért le Isaszegről a piros jelzés. A 3-as főutat és a miskolci vasútvonalat a Rákos-patak átereszén keresztezte az út,  ami itt még természetesen jóval tisztább, és lényegesen keskenyebb, mint mondjuk Zuglóban. Persze a víz minősége az elmúlt években sokat javult, bizonyítják ezt a főváros belterületén a patakon fészkelő tőkés récék is. A patakot elhagyva, egy széles völgyben, a Szarka-berki dűlőn, nyílegyenesen északnyugatnak futott az út, amelyet itt-ott elkerített részek kísértek: valamikori hétvégi telkek parcellái, vagy a jelenkor befulladt spekulációi vajon? Ezek a fiktív ingatlanok azután egészen egy csemetekertig kísértek. Itt derékszögben jobbra fordult az út, hogy a szakasz egyetlen komoly kaptatóján a minket eddig jobbról kísérő dombtetőn ismét felvegye az északnyugati irányt, néhol egész jó kilátást nyújtva a Rákos-patak völgyére.

Ez már az igazi dombvidék

Az Ilkamajorba vezető piros kereszt jelzés kiágazását elhagyva előbb ritkás, majd a következő, Gödöllő Állami telepek vasútállomást megcélzó kiágazás után valódi, sűrűbb erdőbe értünk. Újra és újra bebizonyosodott: jó döntés volt a Pest megyei pirosat választani! Az erdőt ugyanis nem telepített, szabályos sorokba rendezett fák alkották, volt csemetétől kezdve mohos, göcsörtös idősebb példányokig minden. Itt még nem láttuk tőlük a tornyosuló felhőket, de a levegőben határozottan lehetett érezni valami olyasfajta nyomást, mint egy nyári zivatar előtt. A hangulathoz hozzájárult a környék harmóniájának megszűnése is, félig letermelt, a gallyazás maradékát szanaszéjjel hagyott káoszba értünk. Egyre több lett azonban a lepke: a magas légnyomás szorította őket lejjebb és lejjebb, a föld közelébe, egy citromlepke már az aljnövényzet levelei között keresett menedéket.

Fecskefarkú lepke pihenőn

Amint az M31-essel párhuzamos aszfaltútra értünk, már csak az volt a kérdés, mikor szakad a nyakunkba az áldás, ez Gödöllő szélén, a lakott területet jelző táblánál meg is történt. A városon így tulajdonképpen csak átvágtattunk, a Grassalkovich-kastély hátsó traktusát épp hogy mellőzve. Az Alsó-parkba érve már csitult az eső, de sétatempóra még nem volt kedvünk váltani. Isaszeg után újra, régi kedves ismerősként üdvözölhettük a Rákos-patakot, a parkon átvezető út kis híddal keresztezte az itt már (még?) erecske méretű vízfolyást. A gödöllői vasútállomásra érve már nem esett az eső, azonban a szépen felújított királyi várót már zárva találtuk – túrazárásként meg kellett elégednünk a pórnép szokásaival, egy büfé könyöklőpultjánál elfogyasztott kávéval.

A túra teljes fotóalbuma a linkre kattintva látható.

Irul-pirul kitérő – Itt a piros, hol a piros?

A Pest megyei piros régi útvonala, Gyömrő–Merzse-mocsár, 2016. április 2.

A Gödöllői-dombvidékről az első turistatérkép 1992-ben jelent meg. Nem is csoda, a Pest megyei pirosat végigjárva lépten-nyomon különböző katonai objektumok maradványaiba lehet botlani, és sok errefelé a stratégiai jelentőségű más létesítmény is, például a Barátság II. kőolajvezeték. Az említett térkép is az 1:50 000-es léptékű katonai topográfiai térképen alapul, és az MH Tóth Ágoston Térképészeti Intézetének munkája. Szerepel is rajta minden, aminek egy jól nevelt katonai térképen lennie kell: úttestek szélessége, burkolata, erdők fafajai, települések lakossága, és így tovább. Valamint – és ezen a térkép megvásárlásakor el is csodálkoztam – egy Pest megyei piros nevű turistaút, amiről azelőtt még nem hallottam. Jó húsz évnek kellett eltelnie, hogy a jelzés végigjárása valósággá váljon, de egy internetes fórumot olvasgatva kedvet kaptam a régi, 1992-es nyomvonal felkutatásához is. Kissé nehezíti a helyzetet ugyan, hogy időközben nemcsak a turistaút vezet másfelé, hanem az M0 autóút is megépült, de próba-szerencse, hátha van még kopott jelzés valahol!

A Gödöllői-dombságról megjelent első turistatérkép, 1992-ből

Jön tehát a Pest megyei pirosom alfája: jóbarátom maglódi házáből tett „kertek alatti” csatangolások, ábrándozás az 1992-es turistatérkép fölött. Lássuk, merre haladt régen Gyömrőt elhagyva a piros jelzés, egészen a rákoskerti vasúti megállóig követve az útját. A jelzések azóta rég lekoptak (vagy fel sem festették?), Gyömrő–Pécel között pedig egészen más nyomvonalat alkottak.

Egy mai turistatérképre rajzolva a korabeli nyomvonal (forrás: terkep.turistautak.hu)

Gyömrő vasútállomásától a már jól ismert és bejárt úton visszafelé a Gróf Teleki utcáig könnyű dolgom volt, majd Gyömrő történelmi központjába érve a bal (Péteri felé vezető irány) helyett kellett csupán jobbra kanyarodni. Ha megnézünk egy régi térképet, egyből a szemünkbe ötlik, hogy a falu jó 150 évvel ezelőtt csak ebből a két, egymást a vasúti átjárók andráskeresztjéhez hasonlóan fektetett X alakban keresztező utcából állt, az újszászi vasútvonal megépülése után nyújtózkodott a település egyre jobban észak felé, beépítve az addig csak áthaladásra használt területeket. A környék birtokosairól elnevezett utcában nem meglepő módon nagyon sok a régi, hosszútornácos parasztház, a többségüket szépen felújították, a mellé- és ráépítésektől is jórészt mentesen. A régi jelzések itt, ahol még a lakott terület miatt könnyen követhetők, szépen megvannak.

Gyömrő egyik szép régi háza

Itt a fővárosban megszoktuk, hogy a temetőket körbekerítik, sőt mi több: őrzik. Faluhelyen – néhány ritka, kirívó esettől eltekintve – még kerítés sincs, szabadon be lehet járni a sírok közé, megnézni a régi síremlékeket, kriptákat, amelyekből Gyömrőn is akad. A temető után szinte észrevétlenül megy át a Gróf Teleki utca a régi sóhordó útba.

Mostanában már a térképek is kiírják, van, ahol részletesen: a régi Szolnok–Pest sóúton járunk. A (többségében) a máramarosi bányákból származó sót tutajokon úsztatták le a Tiszán egészen Szolnokig, ahol egy, a mai kifejezéssel élve intermodális logisztikai központ működött. Vámolás (a sóbányászat állami privilégium volt, a vámjövedelem is a kincstárat gyarapította, és eltartotta a rengeteg tréfálkozásnak alapot adó bürokratikus rendszert – a sóhivatalt), majd társzekerekre rakodás után indultak az ökörfogatok a főváros, és tovább a Dunántúl felé a nélkülözhetetlen ásvánnyal.

A Sóút régi hídja

Az út fontossága, na meg a közeli malom miatt épült régi kőhídon áthaladva – a túlparti lovastanyát kutya őrzi, ám csak jelez, nem „őriz” a szó szoros értelmében, igaz, nem is barátkozik – kezdődik a tulajdonképpeni sóút, amit az M0-s körgyűrűig szépen lehet követni. Balra, hol közelebb, hol távolabb a gyömrői tófürdő vizét levezető, mára Halasi-csatornává lényegült patak csörgedezik, a megművelt területeket kisebb-nagyobb belvizes, mocsaras foltok tarkítják, ízelítőt adva a vizek szabályozása előtti tájból. Itt a fővárosban csodaként tekintünk az épp hogy megmaradt Merzse-mocsárra (látni is fogjuk később, miért), pedig az csak kicsiny része volt egy, a Dunától a Tiszáig tartó mocsár- és tóláncolatnak.

Csodálatos, hogy az élővilág is mennyire emlékszik: évekig tartó aszály után, amint megjelennek a belvizes tocsogók, a vízimadarak egyből birtokba veszik őket, pedig nem is ők, hanem talán az előző generáció volt az, amelyik legutóbb itt fészkelt, élelmet keresett. A legnagyobb meglepetés az egyik tavacska szélén lesben álló, majd felröppenő nagy kócsag volt – mindez Maglód beépített területétől még egy kilométernyire sem. Máshol egy róka éjszakai lakomájának nyomaiba, tollkupacba botlottam, kicsivel odébb egy szerencsétlen, laposra vasalt béka teteme feküdt az úton.

Nagykócsag szárnyal

Lassacskán közelítettem az M0 felé: nem sokkal előbb a sóúton kopott aszfaltburkolaton kopogtak a bakancsok. Az Ecser–Vecsés műútra csatlakozott ez az, itt a kereszteződés közelében feljavított mezei út, most a körgyűrű ecseri csomópontjához vezet. Itt el kellett köszönnöm a régi nyomvonaltól, a ferihegyi repülőtér széléig ugyanis szó szerint felfalta az útépítés a földutakat. A szintén patakból átvedlett Maglódi-csatornának szerencsére komoly hidat építettek, alatta, a betonozás szélén kényelmesen át lehet sétálni az autóút túloldalára. Itt délnek fordultam egy széles nyiladékot követve, a mélyben a Barátság I. kőolajvezeték fut. Ahol a vecsési műút keresztezte a nyiladékot, már ismét a régi piroson – természetesen jelzés nélkül – jártam. A repülőtér északi kerítése mentén csak egy kisebb, egy időközben ideépült radar miatti korrekcióra volt szükség a földutakban. A környéken nem műveltek földet, ahogy elnéztem, az elmúlt párszáz évben egyáltalán nem, legfeljebb legelőnek használható. És láss csodát: a már idézett régi térkép egy „Juh-Állás”-t tüntet fel ezen a részen.

Itt már eléggé látható a város közelsége, a repülőtér felé menet változatos összeállítású szemétdombok kísérték az utat. Az erre fogékonyak azonban kitűnő repülőgépfigyelő és -fotózóhelyeket találhatnak itt, és talán nincs is annyira túlzsúfolva, mint a Vecsés felőli spotterdomb. Az út még jó ideig követte a reptér kerítését, aztán a rét és egy erdőfolt határán északnak fordult. Jelzés továbbra sem volt, egy idő után út sem, de egy kis csapáson egy csatorna mentén megérkeztem a Merzsébe.

Ez a kis ösvény leginkább a Gyűrűk ura – a filmből sajnos kihagyott – jelenetére emlékeztetett, amikor a hobbitok a szerencsésen végződött fűzfa-kaland után az Öregerdőben Bombadil Toma házához igyekeznek. A távolból már hallatszott az ismét vízzel teli – de még mennyire! – Merzse madár- és békakoncertje, az illatos tavaszi levegőben soha nem látott burjánzásnak indult az ánizsos-mentolos illatú turbolya, a sorba telepített fák ellenére is őserdő, őstermészet-jellege volt a tájnak.

Víz a Merzsében – de mennyi!

Három év után láthatunk ismét vizet a Merzsében, és ilyen vízimadárbőséget talán még régebben lehetett tapasztalni. A nádből mély hangon, mintha egy üres üvegbe fújnánk, szólt a bölömbika, a szárcsák egyfolytában hangos rikácsolással adták egymás tudtára, hogy merre játnak, fészkelő récék hápogása hallatszott, és minden tele volt kirándulókkal, kerékpárosokkal, állványos-teleobjektíves madárlesőkkel. Rövid tartózkodásom során – a 2015-ben épített új madárfigyelő toronyban – többféle, eddig általam még sohasem fotózott vízimadarat sikerült megörökíteni, a böjti, kanalas, barátrécéken kívül még egy hattyúpár is pózolt, a nádas fölött barna rétihéják vadászgattak.

Böjti récék

A turistajelzéssel – és az eredeti útvonallal, ami a legnagyobb körben kerülte a Merzsét – itt már nem törődtem, egyenesen északnak tartva siettem Rákoskert vasúti megállójához. A régi felvételi épületből átalakított turistaház környékén sok életet nem tapasztaltam, pedig egy ilyen szokatlanul meleg áprilisi hétvége akár még a Merzsébe egy-egy hétvégére kiruccanó madarászoknak, természetfigyelőknek is komoly bázisul szolgálhatna.

Kis megjegyzés a végére a turistautakat kezelőknek, az illetékes szövetségnek: mivel az M0 zavartalanul és balesetmentesen keresztezhető, nem lenne jó ötlet ide egy jelzést – ha már nem is a piros sávot, de egy meghosszabbított piros keresztet – felfesteni? Talán a tavasz, illetve az előtte lehullott sok eső adta élő mocsárvilág adta az ötletet, de kár lenne jelzetlenül elhanyagolni ezt az útvonalat. Nagyjából 15 kilométer a táv Gyömrőtől Rákoskertig, a kiinduló- és a célponton egyaránt adott a tömegközlekedés, és például Budapestről kiindulva (de Szolnokról sem olyan vészes) kellemes, egynapos túrát lehetne itt tenni.

A túra teljes fotóalbuma a linkre kattintva látható.

Csak úgy sétálgatok – Bottal ütjük a jelzés nyomát

Fóti-Somlyó, 2016. március 20.

Szigethegy, hegyecske, vagy tán dombocska Fót mellett, a Gödöllői-dombság előőrse. Híres egyedi élővilágáról, állatairól, növényeiről, és van egy pontja, ahonnan az alig háromszáz méteres magasság ellenére tiszta időben teljes panorámát lehet látni Budaörstől a Börzsönyig.

A hely érdekességén kívül (ez is régóta izgatta a fantáziámat) a háromféle (két internetes, egy nyomtatott) térképen szereplő háromféle turistaút-kombináció kibogozása is volt a cél. Egy valami tűnt biztosnak: a tanösvény (a valóságban nyomokban jelzést és táblákat is tartalmaz).

Fótfürdő vasúti megállóhelyétől a Cser utcán, a volt ifjúsági tábor mellett kellene mennie a zöld kereszt jelzésnek, ami a hegy lábához vezet. Még jó, hogy az 1:25 000-es léptékű térképen az utcák is rajta vannak, így navigálva végül nem sikerült mellémenni a csak papíron jelzett útnak. A jelzések nem szűnő keresgélésén túl csak az utcanevek fakasztottak némi mosolyt: a Moha utcából a Páfrány utcába fordultunk. A Fáy András útra kikanyarodva aztán feltűnt az első gyanús jel: egy batonoszlopon egy, a jelzésalaphoz megtévesztésig hasonlító kopott, fehér négyzet. Pár méterrel odébb egy valódi, néhai zöld kereszt jelzést is leltünk.

Ez már jelzés! – vagyis volt valamikor

A hatalmas székelykapuval nem kis feltűnést keltő serfőzde előtt elhaladva (ugyebár az az abszolút lehetetlen, ha két barlangász, vasutas, stb... elmegy a kocsma előtt) a Fáy-présházhoz ért ki az alig-alig jelzett út. A fóti Öreghegy parcellázása óta szinte elvész ez a történelmi épület, bár a hírét a benne levő étterem szorgosan ápolja. Fáy András présháza az 1840-es években egyfajta szellemi műhelyként működött, Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Szemere Pál, Bajza József, Czuczor Gergely mellett Vörösmarty Mihály is gyakorta megfordult itt, aki az itt írt Fóti dalon kívül a fröccs keresztapjaként is ismeretes, az édesszülő pedig nem más, mint Jedlik Ányos. Az elektromotor és a dinamó feltalálójának köszönhetjük ugyanis a szódavizet, és ugyanő volt az, aki ezt először töltötte borhoz. Vörösmarty pedig a németes spriccer helyett javasolta az új italnak a fröccs elnevezést, ami aztán szerteágazó családfát teremtett. A Fáy-présház közelében áll a Vörösmarty-kunyhó, a kicsiny alvóhelyiségül szolgáló házikót a család híres vendégei saját kezűleg építették fel, legutóbb – a falán található emléktábla szerint – 2002-ben újították fel.

A fröccs szülőhelye, a Fáy-présház. Nem mentünk be: vajon van-e emléktáblája?

Itt találjuk a tanösvény kiindulópontját is, egy erősen megviselt ismertetőtábla formájában. Társait, amelyeket az internetes térkép még meglevőnek ír, az enyészet (vagy a vandalizmus?) szép apránként elfogyasztotta, egyet sem láttunk utunk során. A tanösvény jelképével, a kék fóti boglárkával sem sok helyen találkoztunk, mármint felfestve. Élőben március dereka még kissé korai lenne neki. A Fóti-Somlyó legendás lepkebősége sem mutatta meg magát a borús idő miatt, pedig bőségesen volt, ami virított: héricsek, keltikék, néhány ibolya, és még sok-sok, általam meghatározhatatlan virág. Hogy honnan is ennek a kicsiny, szigetszerű dombocskának a fajbősége? A Fóti-Somlyó kuriózum a maga nemében. Eleve – nem is gondoltam volna – ötféle kőzet (piroxénandezit-tufa, édesvízi és miocén mészkő, lösz és homokos pannon üledék) alkotja. A többféle kőzeten kialakult talaj, az azokat fedő növénytársulások adnak olyan egyedi rovarfaunát, a vegyesen őshonos és telepített vagy idetelepült fák változatos élő- és fészkelőhelyet, hogy a madárvilág is páratlan változatosságban van jelen. Nincsenek nagy távolságok, de méterről méterre lehet teljesen eltérő csodákban gyönyörködni.

Panoráma a délnyugati kilátópontról

Ha már a gyönyörködés: minden égtáj felé nyújt a hegy szabad panorámát, igazi meglepetés például Budaörstől a Kevélyig a Budai hegyek–Pilis vonulatán végiglátni, egy másik helyről a Naszály, mögötte a Börzsöny tárulhat a szemünk elé – őszintén irigylem a tiszta, páramentes időben erre járókat!

 

Somlyói hangulat

Fent a hegyen két okból nem foglalkoztunk turistajelzésekkel. Először is, mert megvoltak. A Mogyoród–Csomád zöld jelzés rendben van, sőt, frissen festettnek tűnik, ahogyan a háromszögelési ponthoz vezető zöld háromszög is. A hegy északi lábánál a zöld négyzet is rendben kiágazik – aztán a nagy semmibe vezet. A rét szélén, ahol a lakott terület kezdődik, egyszerűen eltűnik, elfogy, mintha sohasem létezett volna. Fótfürdő vasúti megállóhely közelében már a nyomát sem látni, ahogyan a „fiktív” zöld keresztnek sem, amin felfelé indultunk. Igaz, nagy távolságok nincsenek, az eltévedés veszélye is kizárt, de ha már a térképeken rajta van... Apropos, térképek. A zöld jelzésen a hegy északkeleti oldalában jeleznek egy körülbelül harminc méteres szintlépcsőt (azaz valamelyik jelzi, valamelyik nem), ehelyett szépen, lankásan, ilyenkor márciusban lila keltikemezők között fut az út az erdő szélére. A tanösvényre már kitértem: hellyel-közzel követhető, a lepkeszimbólummal ékesített kis táblácskák közúl jó pár, ha kopottan is, de megvan, az egyes növényekhez kitett névtáblák úgyszintén, nagy táblát, szöveges ismertetőt azonban csak a kiindulóponton láttunk.

A túra teljes fotóalbuma a linkre kattintva tekinthető meg.

Irul-pirul 9. – Hullámzó dombokon a honvédsírokig

Pest megyei piros 9. szakasz – Gyömrő–Isaszeg, 2014. április 5.

A Pest megyei piros első dombvidéki szakasza. Ez volt a legelső, amit végigjártam, még a kilencvenes évek vége felé, a Piros túra teljesítése akkoriban fogalmazódott meg bennem. Történt, hogy egyik barátom Maglódra költözött, és a környéket fel-felderítve, besétálva megszerettem a tájat. Segítségemre volt akkoriban a Gödöllői-dombságról először, 1992-ben megjelent turistatérkép is, azelőtt teljesen fehér foltnak számított, amiben nagy szerepe volt a sok laktanyának, bázisnak is. Lakott területet a jelzés útközben nem érint, a táj mégsem mentes a „kultúrszennyezéstől”.

Ez is eljött tehát! Nem mintha túlzottan megszenvedtem volna a Pesti-síkságot, bár volt igen kemény, nehezen teljesíthető szakasza is. A fő cél azonban, amiért nekivágtam, mégiscsak a dombvidék megismerése volt.

Gyömrő vasútállomásáról cikkcakkban vezet ki az út, jobb- és balkanyarokkal a 31-es főútig. Az első meglepetés az utat elhagyva ért: a hajdani szeméttelepet, amiről a szél kihordta és többszáz méteres sugarú körben elterítette, fákra akasztotta a múanyag zacskókat, fóliadarabkékat, megszüntették, és ebben az esetben a rekultiváció szó is értelmét nyerte, gyakorlatilag a nyomát sem látni már. Az uralkodó talaj azonban itt is még a homok, a Kovács-dűlőben felfelé kapaszkodva egyre inkább mélyúton haladtunk, és látni lehetett néhány felhagyott, apró bányagödröt is. A dombtetőn kicsiny tanya, gondozott gyümölcsössel. Innen széles, megművelt fennsíkra vezet az út, délnek tekintve belátni közel az egész Alföldet, közvetlen alattunk a Fáy-tanya házai tűntek fel. Kisebb irányváltások után a baljós nevű Bajtemetés dombjának tetején (300 méter tengerszint feletti magasság, a „domb” vidék feljebb van, mint a Gellért-„hegy”) a volt szovjet katonai bázisra külön piros háromszög jelzés vezet be.

Bajtemetés tornya a volt szovjet katonai területen

Az elhagyott laktanyaépületek, fedezékek között geodéziai torony magasodik, hasonló például a Csóványoson, a Naszályon, a Margitán építetthez, magas, masszív betonhenger vaslétrával. Azaz a bajtemetési inkább anélkül, nem is emlékszem rá, hogy volt-e valaha „életemben” ilyen, felmászni, körültekinteni így nem sok lehetőség volt. Ellenben a simogató tavaszi napsütésben jólesett letelepedni, falatozni egy betondarabkán, és a jobb ízlésű katonák által ültetett, virágba boruló gyümölcsfákban gyönyörködni.

Bajtemetés után jött a Koporsó-hegy, érdekes helynevek mindenesetre itt, Pécel határában, vajon milyen hadakozás nevét őrzik? A kézenfekvő az 1849-es isaszegi csata lenne, de hát a helyszínig még csak a távolság alig felét tettük meg. Telepített vegyes erdőbe fut a piros jelzésű út, és egyre jobban lejt a Rákos-patak völgyéhez közeledve. A Gödöllő közelében eredő vízfolyás túránk eme szakaszát gyakorlatilag körbeöleli, itt, Pécel mellett, majd legközelebb Isaszegnél érintjük a Budapesten már kövezett mederbe foglalt patakot.

A Rákos-patak völgyéhez közeledve

Pécelt, a lakott területet ugyan kikerüli a piros jelzés, de Németh-majorhoz közelítve kaphat némi ízelítőt a vándor. A poros úton teherautók dübörögnek végig, hogy honnan hova, azt nem sikerült kiderítenem, de hogy utána percekig köhög-prüszköl a vándor, az biztos. Szerencsére az aszfalt nem tart sokáig, a major jószágainak megcsodálása után egy balkanyarral az Isaszegig terjedő dombhátra kapaszkodtunk. Itt, a Hársas oldalában léptünk be a valódi Gödöllői-dombság területére. Először füves domboldal, majd ligetes részek következtek, fent a tetőn pedig a Katona-pallag erdejébe tért az út.

Egyszer csak mintha a talaj tűnt volna el a lábunk alól: egy igen mély vízmosást, a Pusák-árkot kellett – jobb híján – merőlegesen keresztezni. Meredek út lefelé, odalent igazi dzsungelhangulat, a párás,árnyékos völgyben dúsan burjánzó növényzet fogadott, majd jött a kikapaszkodás, ami korántsem volt kellemesebb a lefelé vezető útnál. Az erdő egyre jobban ritkult, érintettük Isaszeg legszélének néhány házát, aztán egy, a természetvédelmi terület szélét jelző tábla mellett a Kálvária-hegy erdeje következett.

A Pusák-árok

Ez a hegytető gyakorlatilag egyetlen dologról nevezetes: az 1849-es isaszegi csata helyszíne volt. Nem volt tudatos, de majdnem az évfordulón (április 5-én, a csata hatodikán volt) jártunk arra, ahol Windisch-Gratz ötvennötezres serege próbálta megállítani a tavaszi hadjárat lendületétől fűtött negyvenhétezer-ötszáz magyar és lengyel honvédet. Késő estére, mire a csata befejeződött, mindkét részről körülbelül ezer-ezer halott maradt a csatatéren, de ezzel a győzelemmel megnyílt az út Komárom és Buda felszabadításához.

A hegyen kialakított emlékhely területén volt 1849-ben a csata egyik magyar sebkötöző helye, és itt ütközött meg először Klapka serege az osztrákokkal. Eredetileg hetven fejfát állítottak fel itt, de évtizedeken át tilos volt látogatni, így szép lassan elkorhadtak, a rájuk vésett nevek is olvashatatlanná váltak. A szobor- és emlékhelyállítási mozgalmat 1895-ben indították el, a három, 1907-ben állított obeliszk alatt magyar honvédek, ezekkel szemben az osztrák katonák emlékhelye látható. Újabb és újabb emlékeket állítottak később, egészen 2008-ig, itt nyugszik például a Lenkey-huszárok hazahozója, Harsányi Bálint, egy ismeretlen nevű lengyel kapitány és még több száz honvéd.

Az isaszegi honvédsíroknál

Akár harctéri sebesülésnek is nevezhető az a banális kis baleset, ami miatt aztán rövidíteni kellett, egyenesen levágtatni, azaz lebicegni a vasútállomásra, épp hogy elérve a vonatot, negatív pályacsúcsot javítva. Isaszegről tehát a következő szakasz „büntikörrel” indult, a kihagyott honvédemlékmű érintésével.

A túra teljes fotóalbuma a linkre kattintva található.

Irul-pirul 8. - Az utolsó síksági szakasz

Pest megyei piros 8. szakasz – Hosszúberek-Péteri vasútállomás–Gyömrő, 2013. október 12.

Év-, és síkságzáró túra, a szikes, majd homokos puszták, kisebb buckák után a Gödöllői-dombvidék déli nyúlványai következnek, itt-ott már komolyabb méretű halmokkal, amelyek némelyikét – vonatból nézve – Sülysápi-Alpoknak nevezte el tréfásan a sorok írója. Jobbára lakott területeken vezet az út, Péteri és Gyömrő között nem olyan nagy a távolság – vagy nem olyan izgalmas a táj? – mint a térképről gondolnánk, de mégsincs „legyen már vége” érzése az erre túrázónak. A Budapest tágabb (vagy inkább közepes) agglomerációjához tartozó falvak több meglepetéssel is szolgálnak.

„Hej, csak ez az országút ne lenne” – sóhajtottam a vonatról Hosszúberek-Péterinél leszállva a kikanyarodó busz után, aztán nekiláttam. A táj október közepére már határozottan őszies arcát mutatta, sárguló kukoricás, fölötte köröző varjak, felszántott földek, az errefelé eredő Gyáli-csatornában kékellő víz, Amint feltűnt a péteri templomtorony, az út hirtelen jobbra, a horgásztó felé vette az irányt.

A Duna elhagyása óta itt találkoztam először vízzel, a maga természetes valójában. A Péteri-horgásztó déli oldalán ugyanis igazi mocsári világba cseppentem. Öreg nyárfák, tocsogós talaj, az ősz miatt már kissé sárguló fű, itt-ott csordogáló erecskék, majd egy kerítés következett. A horgásztó kifolyójának környékén (keskeny csatorna, mögötte nádas) számolatlan – ahogy meg tudtam ítélni – jobbnál jobb horgászhelyet láttam, gondolom, a tó használati díját megfizetni nem akarók fogják ott az alapanyagot a vasárnapi ebédhez. A piros jelzés keletről kerülte a tavat, egy országúthoz kiérve Monor-Strázsahegy felé piros kereszt jelzés ágazott ki.

A Péteri-tó

A tó északi oldala szöges ellentéte a délinek. Míg az utóbbin egy kis ízelítőt kaphattam az őseredetihez közeli, avagy szépen csendben visszaalakult Duna-Tisza közi vizes környékekről az előbbi pedig a civilizáció, még ha „zöld” is. A horgásztavon hidacska, partján gondosan nyírt gyep, szomorúfüzek, ízléses pihenők. Az út a tótól elkanyarodva Péteri főutcáján, a Petőfi Sándor utcán vezetett tovább.

Péteri, egy újabb, nem várt ékszerdoboz a Pest megyei piros útvonalán. Rendezett, szép falu, méretéhez (és az elvárásaimhoz?) képest sok, a múltat idéző emlékkel. A múlt – szinte természetes a Kárpát-medencében? – jórészt fájdalmas. A falu központját a Megbékélés hídján éri el az út, megbékélni való akad bőven. A központban elhelyezkedő Földváry-Boér park egy 56-os mártírnak, az evangélikus templom melletti emlékmű a svábok kitelepítésének állít emléket. A Péteribe 1742-ben betelepített hét evangélikus sváb család 1830-ra kapott klasszicista stílusban épült templomot. Nem messze innen áll az 56-osok, és köztük kiemelt helyen a huszonhat évesen, 1956. október 24-én elhunyt Földváry-Boér Elemér Endre emléktáblája. A következő meglepetés az 1907-ben épült szecessziós Községháza volt. Inkább el tudna képzelni az ember egy ilyen építményt valamelyik városunkban, megyeszékhelyünkön. Péterit lassan elhagyva csak az a közhely jutott eszembe: minek utazik olyan messzire az a sok ember, aki lakóhelyének a közvetlen környezetét sem nagyon ismeri?

Péteri evangélikus temploma, előtte a németek kitelepítésének emlékműve

A falu utáni dűlő neve ismét beszédes: Betyár-úti tábla. A betyárvilág, mint valami romantikus múlt szerepel a köztudatban, azzal a közhellyel együtt (ezt egyébként a világ összes haramiájáról így tartják), hogy „a szegényektől sohasem raboltak” – általában, persze. Főleg azért, mert tőlük nem volt mit, de ha ráfanyalodtak, vitték, amit találtak. A betyárság gyökere talán a Mátyás halála utáni korba, a zsoldossereg szétzüllesztésének idejére nyúlik vissza, aztán jött a török, a fizetetlen végvári katonák, a földjeikről elmenekülő parasztok, majd a levert, bujdosó kurucok, míg végül a XIX. század végére, az erőteljes iparosodás korára sikerült ezt a hullámot végleg megállítani. Alig látható kis homokbuckákra kúszik fel itt, Péteri után a piros jelzés, szinte csak akkor venni észre, amikor egyszer csak lejtőbe fordul az út. Aztán egy derékszögű balkanyar, és beértem az Újmajori-erdőbe. A pest megyei piros út (ha Apajpusztáról kezdjük, hozzám hasonlóan) utolsó igazi alföldi erdeje ez, telepített akácokkal és itt-ott (szerencsére) vadon növő tölgyesekkel. A volt légvédelmi bázisra vezető aszfaltutat keresztezve jutottam el a már Gyömrőhöz tartozó kis tanyabokorba, Újmajorhoz.

Újmajori-erdő

Gyömrő szélén igazi meglepetés: kicsiny állatkert fogadott. A vadasparkot – ahol ugyan sok mindent nem lehetett látni, vagy néptelenek voltak a ketrecek, a kifutók, vagy elbújtak a lakóik – egy nyugdíjasotthon lakói számára építették, az állatok közelsége, a gondoskodás róluk beteg, idős embereknek segítenek súlyos, visszafordíthatatlan betegségek – mint például az Alzheimer-kór – könnyebb elviselésében, a felelősség terápiás hatását is alkalmazva.

Első világháborús emlékmű Gyömrőn

A történelmi központban éri el Gyömrő beépített részét a turistaút. Előbb a hatalmas református templom, majd az első világháború áldozatainak emlékműve, a kicsiny, katolikus Szent János templom, utána a település hajdani birtokosainak emléket állító gróf Teleki Pál utca következik. A Telekiek 1732-ben szereztek itt birtokot, kastélyukban többek között Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kossuth Lajos, Táncsics Mihály is megfordult rövidebb-hosszabb időre, Kossuth párizsi nagykövete, Teleki László a szabadságharc leverése után ide vonul vissza megírni a Kegyenc című drámáját. A gyömrői városháza előtti parkban kicsiny szoborcsoport: Rákóczi, Dózsa, Petőfi sorakoznak egymás után az út mellett, és itt van a fából kifaragott Szent Valentin is, a szerelmesek padjával. Még egy kis cikkcakk az utcákon, az egyik utolsó koronaőr, vitéz Borbély János emléktáblájával egy ház falán, és a Kossuth Ferenc utcán át a vasútállomásra értem. Vonatra várva egy már ismerős, évekkel ezelőtt bejárt szakasz, az Isaszegig vezető következő etap felé fordult tekintetem.

A szakasz teljes fotóalbuma ezen a linken tekinthető meg.

Budapesti titkok – Odafenn sík!

Tétényi-fennsík, Kamaraerdő 2016. március 13.

Kevesen ismerik, pedig itt van az orrunk előtt. Akik tudnak róla, nem törődnek vele, legfeljebb, ha az éjszakában osonva szemetet borítanak ki. Sztyeppszerű területek, cserjések, erdők – a Tétényi-fennsík és a Kamaraerdő kis szeletkéje következik.

Egyszer láttam egy természetfilmet Nagy-Britannia katonai gyakorlótereiről. Nem tévedés, azokról a területekről van szó, ahova a hadsereg évente kétszer-háromszor kivonul némi harci játékra, máskor meg nem engednek be oda senkit. A Tétényi-fennsíknak is ez volt a szerencséje, lábánál két laktanya, a Kamaraerdő közepén, a Vadász-hegyen adótorony, odébb lőtér, na meg egy szemérmesen Mechanikai Műveknek nevezett hadiüzem, és egy lélek sem, se be, se ki, évtizedekig. Persze itt a katonák (a Föld legkártékonyabb állatai A. főhadnagy szerint, aki a kiképzőbázis parancsnoka volt, amikor angyalbőrt öltöttem) által hanyagságból okozott szennyeződésre nem térek ki. Lényeg, hogy egy nem háborgatott, sőt mi több, komolyan őrzött területen az ökoszisztéma is nagyjából megmarad eredeti formájában, állatok, növények maradnak fent a főváros területén, igazi ritkaságként.

 Igazi fennsíki hangulat

Aztán, amikor a katonák levonulnak, jönnek a boldogtalan békeidők. A kihasználatlan területekre dögre éhes keselyűkként csapnak le a befektetők, a pusztaságról másoknak csak az jut eszébe, hogy mi minden fölösleget lehet itt felhalmozni. Szeméthegyek és a felparcellázás veszélye, senki földje és reményteli milliókat fialó magánterület – a természetet meg nem kérdezi senki.

Ha a botanikához, a zoológiához jobban értenék, itt komoly értekezéseket láthatna az olvasó, így csak egyet tudok mondani – ahogy egyes vidékeken a mai napig kínálják a szívesen látott vendégeket – szeressék! A tavasz óvatosan osont be 2016 márciusának közepén a Tétényi-fennsíkra és a Kamaraerdőbe is.

A fotógaléria ezen a linken tekinthető meg.